Látogatóim száma

  • Rozványi Dávid

A karpaszományos úr Dulcineája



Az öregasszony a falu szélén lakott, s miközben a kenyeret dagasztotta, egyre az utat nézte. Ha valaki a faluba jön, erre kell jönnie, és tudta, hogy valaki jönni fog. Ha nem ma, akkor holnap, vagy Isten tudja mikor, de ő várni fogja.


Amikor jött a háború, a férfiak ezen az úton vonultak hadba, aztán ezen az úton hajtották el a zsidókat, aztán pár évre rá a svábokat, ezen jöttek be a muszkák, s végül, lassanként ezen az úton szállingóztak haza az árnyak. Mert aki elhagyta a falut emberként, az csak árnyként tért vissza. Azt mondták, hogy a háború tette ezt: mindenkit megöl, még azt is, aki életben marad. Mindegy, haza fog jönni és akkor minden olyan lesz, mint régen.

Igaz, az úton jöttek a városból mindenféle népek, akik azt mondták, hogy most már új világ van, új címer, új pénz, új rendszer, de mindez nem számít, ha a férfi vissza fog jönni.

Az úton egy árny közeledett. Az asszony abbahagyta a dagasztást, vizet hozott a kútról és szelt egy karéj kenyeret. Az ősi rend tanította, hogy az érkezőnek ez jár.


A baka bizonytalanul nyitott be.

- Isten áldja… Szabad?

- Isten hozta - válaszolta az asszony, - üljön le, egyen és igyon. Aztán majd elmondja, amit kell.

A férfi leült és mohón enni kezdett. Csend volt, csak a szél és a kutyák ugatása hallatszott kintről.

- Tudja, ez hiányzott a legjobban a fogságban. A jó magyar kenyér. Amilyet a falumban sütnek. Tudja, mindenki belekapaszkodott valamibe a régi világból, ez éltetett minket. Volt, aki azt mondta, hogy szeretné még egyszer látni a családját, volt, aki azt mondta, egy illusztrált magazint szeretne olvasni, vagy mozgóképszínházba ülni. Aztán esténként a barakkban erről meséltünk egymásnak, hogy milyen lesz majd. De én mindig csak azt mondtam, egyszer szeretnék keményhéjú, jó magyar kenyeret enni, amilyet csak az édesanyám tud sütni.

- Egyen csak, amennyi jól esik – mondta halkan az asszony.

- Köszönöm. Megengedi, hogy a maradékot elvigyem magammal. Hosszú még az út hazáig.

Az asszony a maradékot harmadolta és a kisebbik darabot odanyújtotta a bakának.

- Köszönöm. Tudja, nagyon vágyom már haza, de még el kellett jönnöm ide.

Az asszonynak torkában dobogott a szíve: - Miért?

A férfi letette a kenyeret. – A karpaszományos úrért. Ismerte Kovács tanító urat?

A nő bólintott: - Igen. Mindenki ismerte a faluban. Csak nem?

- Igen. Ott voltam mellette.

Az asszonynak le kellett ülnie: - Mikor? És sokat szenvedett.

- Két éve. És… - a férfi nem bírt felelni a második kérdésre, inkább témát váltott: - Van családja?

- Nincs. A tanítóknak nincs családjuk. Parasztlányt nem vehetett el, az úri népek meg kinézték maguk közül.

- És, mondja, tudom, furcsa kérdés, de nincs a faluban egy Dulcinea nevű hölgy? Tudja, ő ebbe kapaszkodott. Azt mondta, a legszebb és legjobb leány az egész vidéken.

- És még mit mesélt róla?

- Minden este róla mesélt, csupa jót, olyan sokat, hogy fel sem tudom idézni. Azt mondta, hogy soha nem merte megmondani neki, hogy milyen hódolattal viseltetik iránta, de ha egyszer hazajut, letérdel előtte és megkéri a kezét. Tudja, kiről lehet szó?

Az asszony a földet nézve megrázta a fejét. – Nem, nem ismerek senkit, akit így hívnának. Üzent neki valamit a tanító úr?

- Nem. Nem is tudom, miért jöttem erre… De tudja, olyan szeretettel ejtette ki mindig ezt a szót a karpaszományos úr, hogy ide kellett jönnöm. Akkor adjon, kérem tanácsot, hogy kit keressek. El kell intéznem, mielőtt hazaindulnék.

- Menjen csak. Majd én átadom az üzenetet. És üdvözlöm a szüleit, hogy ilyen derék fiuk van.

- Megtenné? Köszönöm. Talán éjfélre hazaérek. Isten áldja, hogy vendégül látott – állt fel az asztaltól a férfi.

- Isten áldja.

A férfi elindult, az asszony csendben nézett utána. Aztán hirtelen felkapta a kést és kettévágta a maradék kenyeret és a férfi után futott. – Várjon! Vigye el ezt is. Jól fog esni az úton.


Este az asszony a házi oltárnál gyertyát gyújtott és imádkozott. A gyertya fénye nem tudta bevilágítani a szobát, épp csak a feszületet és az oltár elé tett könyvet világította meg. A könyv címe: „Az elmés, nemes Don Quiote la manchai lovag élete és kalandjai, az ifjúság számára átdolgozott kiadás”, Afra Kiadó, Budapest, 1926. csak a gyertyafény ritka fellobbanásainál volt kivehető.

38 megtekintés0 hozzászólás

© 2023 by The Artifact. Proudly created with Wix.com

This site was designed with the
.com
website builder. Create your website today.
Start Now