Andinak, aki egyszer megkérdezte, mit jelent nekem a haza és azoknak, akiknek Trianon egyszerre történelem és élő seb
Siratunk valamit, amiről még a történelemkönyvekből sem lenne szabad tudnunk, mert arra ítéltettünk, hogy nem szabad megtanulnunk saját szánkban alvadó vérünk hánytató keserűségének ízét.
Arra ítéltettünk, nem tudni hol és mikor, hogy nekünk csak a más fájdalma fájhat, hogy a sajátunk sohasem.
Mégis fáj, s nem tudjuk miért.
Nekünk, ha azt mesélték: Felvidék, azt is mondhatták volna, az Üveghegyen túl, s amikor Erdélyt emlegették, akár az Óperenciás tenger mellett is lehetett volna, s Újvidékről azt is hihettük volna, hogy New York elővárosa. Kárpátalja, lengyel-magyar közös határ? Még gondolni sem mertünk rá.
Mégis siratunk valamit, akkor is, ha nem megyünk ki az utcára, ha nem is mondunk nagy szavakat, ezen a napon mégis csendesebbek vagyunk, s siratunk valamit, még ha titkoljuk is magunk elől.
Siratunk valamit, amit ezerszer megtagadtunk, kitéptünk és pusztítottunk magunkban, mégis él.
Siratunk valamit, amit a világ ezerszer elárult és pusztulásra ítélt, mégis él.
Mi az ellentétek és lehetetlenségek népe vagyunk. A határokat áttolták a fejünk felett és mi nem csináltunk semmit. Akik fegyvert fogtak, mert nem akarták tétlenül nézni hazájuk feldarabolását, azok csak gáncsoskodást kaptak jutalmul: a Székely Hadosztályt hagyták kivérezni, az Északi hadjárat katonáit meg visszaparancsolták a felszabadított területekről.
Maradtunk vagy elűztek, de nem tettünk semmit, mert hittünk abban, hogy a világnak van rendje, aminek kötelessége helyreállni. „Hiszek egy isteni örök igazságban…” volt a krédónk, pedig tudnunk kellett volna, hogy csak az erőst értékeli a világ, s az igazságnak nincsenek hadosztályai.
Mi maradtunk: megtörtek, vagy megalázkodtunk, vagy elűztek és átjöttünk a maradékba, túl a „gúnyhatáron”, a „csonkaországba” ahol vagonokban laktunk évtizedekig, de álmodtunk és vártunk, és nem csináltunk semmit, mert nem hittük, hogy lenne erőnk bármit is csinálni.
Mi húsz évig daloltunk a szabadkai udvaron nyíló liliomról és Krasznahorka büszke váráról, közben pedig térképek fölött és fapuskákkal gyakoroltuk, hogy hogyan szerezzük majd vissza.
Ismerjük még ma is ezeket a dalokat? Ha egy társaságban elkezdenénk dúdolni, vajon hányan tudnák folytatni?
„Szabadkai udvaron törökszegfű, liliom, szabadkai kislyány az én galambom.
Törökszegfű, liliom elhervadt az udvaron, siratja a kis angyalom, galambom.
Ne sírj, babám, meglátod: lesz még neked virágod! Mer haza mé'k, meglocsolom, oszt kinyílik a liliom, kinyílik a szabadkai udvaron!
Ne sírj, babám, meglátod: lesz még neked virágod! Mer haza mé'k, meglocsolom, oszt kinyílik a liliom, kinyílik a szabadkai udvaron!”
Vagy tudják-e ma még az emberek, hogy egykor mit jelentett az a kifejezés, hogy Krasznahorka büszke vára? Vagy csak annyit tudunk róla, hogy az a „szlovák” vár, ami 2012-ben leégett?
„Krasznahorka büszke vára, ráborult az éj homálya. Tornyok ormán az őszi szél, rég múlt dicsőségről mesél. Rákóczinak dicső kora, nem jön vissza többé soha. Harcosai mind pihennek bujdosó fejedelemnek. A toronyból késő este tárogató nem szól messze. Olyan kihalt, olyan árva, Krasznahorka büszke vára”
Szavakban ezerszer visszhangzott naponta, a „mindent vissza”, mindenki kívülről fújta az édesen giccses irredenta dalokat. Hazugság volt mind és igaz volt mind, mert ha másban nem is, de a fájdalomban végre egy volt, és néppé vált a nemzet.
Mi Rómán keresztül akartunk Erdélybe jutni, Berlinen keresztül pedig a Felvidékre, udvarolva, mint egy gavallér szíve hölgyének, az éppen aktuális nagyhatalomnak. Isten küldötte vezérré vált a szemünkben a Duce és a Führer, akik legalább részben meghallgatták kéréseinket.
Mi a Donnál akartuk megvédeni, ha nem is a Nagy-Magyarországot, de legalább azt a majdnem Magyarországot, amit sikerült visszaszereznünk. Hálából? Tudhattuk volna, hogy a történelem nem ismeri ezt a kifejezést.
Mi nem cselekedtünk, csak tűrtünk és hagytuk, hogy sodorjanak az események. „Kicsiny” voltunk béklyóba kötött minket.
Mi mindig vártunk valamit, ami nem jött el.
Mi nagyok voltunk abban, hogy ne vegyünk tudomást a valóságról.
Mi dalolva mentünk ki Oroszországba, és Karádit hallgatva fagytunk halálra.
„Sokkal jobban szeretlek, mint máskor, Minden percben Rád gondolok százszor, Valahol Oroszországban, Valahol Oroszországban. S arra gondolok, mikor a csillag rám ragyog, Azt a csillagot Te otthon Épp úgy láthatod...”
De nem láttuk sem a csillagot, sem muszkaföldön, sem Magyarországon.
Mi zsidók voltunk és nem hittünk a gázkamrákban, örültünk, hogy majd németül tanulhatunk a Birodalomban. Nem tudtuk elképzelni az elképzelhetetlent, pedig a valóság felülmúlta legrosszabb rémálmainkat.
Már mindenki tudta, hogy minden elveszett, de mi németesítettük a neveinket és arról szónokoltunk, hogy a Duna-Tisza közén álljuk útját a judeo-plutokrata-bolseviki világ-összeesküvésnek.
Már bezárult Budapest körül az ostromgyűrű, amikor mi még karácsonyi ajándékokat vettünk, színházba és moziba mentünk.
Mi még akkor is harcoltunk, amikor már egy talpalatnyi magyar föld sem maradt.
Mi kincseinket nyugatra vittük és Szent Koronánkat elástuk egy olajoshordóban.
Bennünket felszabadítottak és megszálltak.
Battonyától Nemesmedvesig, tanították az iskolákban, s nem illett arról beszélni, hogy előtte volt Erdélyünk és volt Kárpátaljánk, hogy az Árpád vonalban a bekerítésig tartották magukat honvédeink (katonáink? fasiszta árulók? pszeudo-nácik? – jó évjárata van most a szavaknak).
Valamit végleg elvesztettünk azon a napon, amit később „Felszabadulásnak” kellett neveznünk, amikor piros papírzászlócskákkal kellett köszönetet mondanunk az „ideiglenesen hazánkban állomásozóknak”. Nekünk a megszállóink emeltek szabadság szobrot.
Nem Erdély, Felvidéket, Kárpátalját és Délvidéket vesztettük el, hanem a reményt, hogy egyszer nekünk is sikerülhet valami, amikor végre önönmagunk lehetünk és nem valami ránk kényszerített, felvett szerep – azóta már nem élünk, csak létezünk, s tudjuk, hogy már meghalni sem tudunk, legfeljebb elmúlhatunk.
És eljött a „fényes szelek” és a főállású optimisták korszaka: sírni nem volt szabad, csak éljenezni, s bárgyú mosollyal nézni a jövőbe.
Nálunk ugyanazt a dalt betiltották azért, mert zsidó, majd azért mert fasiszta – pedig nem szólt másról, csak arról, nekünk gyönyörű e föld, s talán haza, ahol az életet a legendák szövik át.
Csak titokban mertük dúdolni, énekelni nem, mert ez a talán giccses dal hívebben fejezte ki álmainkat, reményeinket és élni akarásunkat, mint számos hangversenyteremben eljátszott szimfónia.
„Hol szőke sellő, lenge szellő játszik a Tiszán, Ott él egy nép, legendák népe, ott az én hazám! Az ősi Kárpát őrzi álmát s hű Csaba vezér, Ki csillagoknak égi útján vissza-visszatér. Hogy jön, szívünk visszavárja, S hogy felzeng a trombitája!
Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország, Gyönyörűbb, mint a nagyvilág... Ha szól a zeneszó, látom ragyogó szép orcád! Táltos paripákon odaszállunk, Hazahí' fű, fa, lomb, virág. Úgy sír a hegedű, Vár egy gyönyörű szép ország!”
Nálunk a felszabadítók hétszázezer magyart hurcoltak el, - többet, mint a náci megszállók! - de rájuk nem volt szabad emlékezni.
Több tízezer magyart gyilkoltak le, hogy soha ne merjünk a régi Magyarországról álmodni, még ma sincs se sírjuk, se emlékük – vagy ha van, naponta halljuk a hírekben, hogy a sírkereszteket ledöntik és lekaparják a neveket az emléktáblákról. Évtizedekig csak beszántott tömegsírok kísértették a jelent az új határokon innen és túl.
Még ma sem tudjuk hány százezren haltak meg a náci haláltáborokban vagy a gulágokon, hányan féltek hazatérni, s maradtak nyugaton.
Mi egyszerre voltunk bűnösök és áldozatok: „a magyarkérdés vagonkérdés” mondták és űztek el minket szülőföldünkről, de közben mi is elüldöztük a svábokat (mit számít a kiterített térképeken néhány százezer ide vagy oda!) – mentség van, nálunk Európában ezekhez már diszkont áron is hozzá lehet jutni, de felmentés nem lehet kapni sehol.
Nálunk a haláltáborból visszatérő zsidókat gyakran egyenesen vitték tovább Szibériába vagy államosították őket. Egyszerű igazságokat gyártottunk, s krédóként ismételgetjük. Mikor vették el a házadat? ’45 előtt? Áldozat vagy. Mikor vették el az üzletedet? ’45 után? Akkor bűnös vagy.
Mi megtagadtuk ezeréves múltunkat és a királyok székébe bohócokat ültettünk, nem gondolva, vagy akarattal kizárva tudatunkból, hogy a bohócokat vagy elűzik, vagy kivégzik, amint megérkeznek az új hatalmasok.
Mi tudtuk hogy valami nagy sötét és gonosz közeledik felénk.
Talán a történelemben még sohasem, még Trianon napjaiban sem imádkoztunk annyit, mint ezekben az években.
Talán meg volt az egymillió imádkozó magyar, de úgy tűnt, mintha Isten is magára hagyna bennünket.
Az egyetlen ima, amit tiszta szívből mondhattunk az „Éli, Éli, lamma sabaktani” volt, de nem hallotta meg senki sem, talán még saját füleinkbe sem jutott el a kétségbeesett suttogás.
És mélyebb sötétség borított el, mint bármikor történelmünk során.
A trianoni félsz bekövetkezett: még az a kis maradék is, amiről azt hittünk miénk, elveszett.
Megadtuk magunkat a sorsunknak.
Az egyik oldalon: börtön, akasztófa, beletörődés, öngyilkosság, kitelepítés, munkatábor.
A másik oldalon: hagytuk, hogy elszakítsanak régi életformánktól, talán még néha örültünk is, mert olyan szép és fényes volt a (soha el nem érkező) aranykor, amit a szónokok festettek elénk nulla fajsúlyú szavakkal, nem tűnt érte nagy árnak a becsület, a kötelesség, Isten és haza, csupa kiüresedett szó és fogalom.
Örültünk annak, hogy már nincs Endlösung és nem indítanak szerelvényeket Szibériába sem, és nem vettünk tudomást Recskről és Tiszalökről, s Újvidékről csak a „hideg napokat” emlegettük. Igen, ezekben az években új szavakkal gyarapodtunk és erőszakoltak új értelmet a régiekre: kulák, padláslesöprés, osztályellenség, beszolgáltatás, kitelepítés.
És a karámokból átalakított gyűjtőtáborokban, a Hortobágyon gondolkoztunk csak el azon, hogy hová tűnt régi világunk.
Nem harcoltunk. Ukrajnában, Észtországban még évekkel azután is fegyverrel küzdöttek, hogy mi csendben tudomásul vettük, hogy mostantól, az új vörös istent kell imádni.
Szervezkedtünk, terveztünk, közösségeket építettünk, de már az első pillanattól kezdve tudtuk, hogy reménytelen, s amikor ránk záródott a cella ajtaja, megnyugodtunk, hogy a világ új rendje szerint kell meghalnunk.
Tudtuk, hogy minket valaki vagy valakik már halálra ítéltek, s évtizedek óta csak a siralomházban vergődünk. A Trianonban kimondott ítélet óta a halálsoron voltunk, s most borotválnak meg minket akasztás előtt.
A megváltás elmaradt.
És így köszöntött ránk egy októberi nap…
Volt nagyjából tíz napunk, amíg szabadon álmodhattunk. Amikor még egyszer utoljára, azt tudtuk mondani: elég volt!
Az első, soha vissza nem térő szerelem ízét ízleltük tíz napon át.
Amikor elhittük egy pillanatra, hogy kezünkbe vehetjük a sorsunkat. Amikor egy pillanatra nem csak iskolai memoriter volt „hí a haza, itt az idő, most vagy soha!”
És megtanultuk, hogy soha.
Álmaink felett lánctalpak dübögése volt a Requiem.
Mi többszázezren szóródtunk szét a világba.
Mi sokezren mentünk börtönbe és álltunk bitófa alá.
Mi sokmillóan tanultunk meg hallgatni és a nagy reménytelenség között élni, ahogy lehet.
Ahogy lehet, mert ugye élni kell, és mi csak kisemberek vagyunk, akik amúgy sem tehetnek semmit sem. Életnek hazudtuk a létezést.
Mi voltunk az átlag, s gyávaságunkat a kompromisszumok művészetének neveztük.
Mi márciusban újra akartuk kezdeni. Mi május elsején megtöltöttük a hősök terét és lett az osztályharcból sör és virsli.
Mi szervezkedtünk és pufajkásnak álltunk.
’56-ban a magyar szabadságharcos lett az év embere a Time-ban.
’57-ben Hruscsov, aki eltiportatta a magyar forradalmat.
Hogy számítunk valakinek, csak illúzió volt, gyilkos ábrándkép.
Mi visszakacsintottunk Kádárnak, miközben ezrek voltak börtönökben és a Bíboros élő múmiaként figyelt szobája ablakából.
Mi örültünk a Trabantnak, a hétvégi teleknek, hogy néha kijuthatunk nyugatra.
Mi megtanultuk az iskolában, hogy nagy F a Felszabadulás és kis i az isten, s csodálkoztunk, hogy Kölcsey ezt nem tudta jól.
Mi Kádárt atyánknak neveztük és rendszerellenes vicceket meséltünk.
Mi a Népszabadságot olvastuk és a Szabad Európát hallgattuk.
Mi délelőtt vörös nyakkendőt kötöttünk és este hittanra jártunk.
Mi az iskolában nem tanultunk Trianonról és csodálkozva néztük a térképet, hogy a nagy magyar írók miért nem Magyarországon születtek.
Mi 68-ban nem rock-koncertre mentünk, hanem Csehszlovákiába, de nem azért hogy újra szabad legyen, hanem azért hogy ne legyen szabad.
Mi nyugatról harisnyát hoztunk, és borotvapengét, gyerekként hazahoztuk a jégkrém papírját, mert az színesebb volt, mint az egész világ, amiben éltünk.
Mi Karácsony előtt az utcán álltunk sorba, hogy banánt és LEGO-t vehessünk és hálásak voltunk a jólét illúziójáért.
Mi már nem tanultunk arról, hogy mi az a Trianon, de az iskolában nem tanultunk franciául.
Mi már nem a Felvidékre mentünk nyaralni és cipőt venni, és nem Szlovákiába, hanem Cseszkoba, és csodálkoztunk, hogy ott magyarul is beszélnek.
Tőlünk elvették a múltat a jövő nevében. Mi nem hittünk a jövőben, csak a jelenben. Mi megtanultunk együtt élni a kötelező jelennel, de rettegtünk attól, hogy tényleg az lesz a jövő, amit tanítanak nekünk.
Mi félrefordítottuk a fejünket, ha élőhalottainkkal találkoztunk. A paraszttal, akitől elvették a földjét. A magányos anyával, akinek nyugatra menekült fia nem látogathatott haza. Az egyedülálló anyákkal, akiktől nem volt szabad megkérdezni, hogy ki volt gyermekük apja. A megtört asszonyokkal, akik sohasem tudtak mosolyogni. Az 56-ossal, már nem tudott egyenesen állni, mert ferdére verték a gerincét. Az osztályidegennel, a vallásossal, akit nem engedtek továbbtanulni. A finomvonású hölgyekkel, akik bár kastélyban születtek, arra ítéltettek, hogy emlékeikkel egy pajtában várják a halált. Akik megmentett csorba csészéikbe pótkávét töltöttek, de a szertartásrendet, amit szüleiktől tanultak, megtartották.
Félrefordítottuk a fejünket, mert nem lehetett egyszerre a szemükbe nézni és visszakacsintani Kádár „atyánknak”.
Mi nem énekeltük már az irredenta dalokat, de ha a Tátrában nyaraltunk, fenyőágat tűztünk a kocsinkra.
Mi tornacsukát vettünk Csehszlovákiában a gyerekeinknek és a nagyszülőknek kulacsban vizet hoztunk nagyszüleinknek szülőfalujukból.
Mi kisdobosok voltunk, úttörők, KISZ-tagok és beléptünk a pártba, mert élni kell, s mert azt hittük, hogy a lét és az élet ugyanaz.
Mi az atombombák árnyékában éltünk, féltünk a tűzözöntől, mert nem tudtuk, hogy a lelkünk szerint mi már régen halottak vagyunk.
Mi nem váltottunk rendszert, velünk csak úgy megtörtént a rendszerváltozás. Rendszerváltoztatás? Módszerváltás? Még ma sem tudjuk, hogy nevezzük.
Mi már nem csak a jobbléti államokba, hanem Erdélybe kezdtünk nyaralni járni, de 2004-ben érdektelenségünkkel magunk hagytuk jóvá Trianont.
Mi vártuk a csodát. Mi akár listát is vezethettünk volna a félve várt csodákról, hogy mi valósul vajon meg közülük.
A ruszkik kivonultak – igen.
Demokráciában élünk – igen.
Megsegített a nyugat – nem.
Újra lett Szentkoronás címerünk – igen.
Bejött a McDonald’s – igen.
Épültek bevásárlóközpontok – igen.
Szólhatunk, ha senki nem is hallja – igen
Ünnepelhetünk-e végre szabadon, az utcán, hordozhatjuk-e zászlainkat, még ha csontunk, fogunk és szemünk is bánja – igen
EU és NATO, kinek aranyból, kinek vasból karperec – igen
Utazhatunk-e szabadon, észre sem véve, hogy épp melyik ország földjén járunk – igen
A suttogó és kiáltó mocsok hitünkre, gyengült-e – nem
Megmaradtunk-e, napról napra fogyva – igen
S az ősök sírjain, lett-e még földünkből szakadt virág – nem
És a megválaszolatlan kérdések:
Félelem nélkül szólni tudunk, s tudjuk-e a másik szabadságát legalább annyiba venni, mint amit magunknak szeretnénk -
S ha nem is ország, csak szabdalt maradék, de lett-e legalább hazánk –
ezekre csak reménykedve, magunk előtt titkolva merjük suttogni az igent…
Mi a visszavárás népe vagyunk, úgy viselkedünk, mint a gyerek, majd ifjú, majd férfi, aki egyfolytában csak régi kedvesére bír gondolni.
Visszavártuk legendáinkban a régi szent házból származó királyokat, meséltük, talán még hittük is, hogy egy barlangban várják visszatértük napját.
Büszkék vagyunk a déli harangszóra, hogy ezzel az egész keresztény világban Nándorfehérvárra emlékeznek, de gondolunk-e arra, hogy ez az imára szóló felszólítás volt egykor?
Elolvastatjuk gyermekeinkkel az Egri csillagokat, de fel merjük-e tenni a kérdést, hogy lenne-e ma is kétezer ember, aki újra vállalni tudná a reménytelen és irracionális küzdelmet?
Visszavártuk Thökölyt, de nem jött, meghalt a száműzetésben. Nagy parádéval fogadtuk hamvait, de a lélek és remény, amit hordozott, akkor már rég halott volt.
Rákóczi története ugyanez: harcolt, elment, visszavártuk, búsulós dalaink róla szóltak, de hol van már szelleme, a reményért mindent feláldozni kész?
Visszavártuk Kossuthot, ha új vasút épült arról énekeltünk, hogy majd azzal fog érkezni, de valahogy zavaró volt, hogy a távolban még mindig él, miközben mi itthon meglovagoltuk a ferencjózsefi konjunktúrát. Nagy becsben tartottuk és kiakasztottuk képét – pont az K. und K. uralkodó arcképe mellé.
Mi még ma sem tudjuk elfogadni, hogy Petőfi meghalt Segesvárnál, reménykedünk abban, hogy még adatott neki néhány év és nekünk néhány vers, miközben azokat a verseit sem olvassuk, amiket hátrahagyott. Képesek vagyunk órákig vitatkozni halálának körülményeiről, de sajnáljuk az időt kézbe venni a János vitézt.
Csodát vártunk, hogy visszatérjenek elszakított részeink, és vártuk, hogy visszatérjen a régi magyar világ - de ez az álmunk legalább négy évig valósággá vált, - utána keserű volt az ébredés.
Vártuk, hogy visszatérjen Horthy, és hozza magával az ezeréves múltat, de ő is csak holtában tért haza.
Mi csak a halott hősöket tudjuk tisztelni és szeretni, a még élők oly kellemetlenek… Csak a halott hős a jó hős, mintha ezt mondogatnánk.
Jövőnk sehol, legalábbis minden ésszerűség ezt mondja nekünk.
Összeszámolta már valaha valaki is, hogy hányszor kellett volna megsemmisülnie ennek a népnek? Hogy a művelt világ már hányszor akasztotta ki a ránk a „megszűnt” táblát a tatárjárástól kezdve 1956-ig? És mi mégsem tudjuk ünnepelni, hogy túléltünk mindent, hogy még a szétszakítottságban és szétszórattatásban is egyesít minket Szent István király, Petőfi és a „pesti srác” emléke…
Siratunk valamit, amit nem ismerünk, ami miatt mindannyiunk szájában ott a keserűség, mint ökölcsapás után a szivárgó s alvadó vér íze, s mégis nem tudunk és nem is akarunk lemondani erről a fájdalomról, mert tudjuk, hogy valahol körülöttünk, hogy valahol bennünk, vagy ott az erdők és hegyek között, a mesélő ódon házak között van egy hely, ahol jó, ahol érdemes szenvedni.
Tudjuk, hogy fenn a Hargitán még mindig magyar zászló lobog, s kövekből kirakva a szó: „jönnek”.
Szeretnénk dúdolni, de nincs dallam, ami képes lenne éreztetni ezt, csak végig nem gördített gondolatok és félbemaradt mondatok őrzik a lángot.
Bár balgák vagyunk, de talán mégis elég lesz olajunk, hogy várjunk, bár jól tudjuk, nincs mire.
De várni kell, az élet nem lényeges, mert azon túl van valami, amit vámosok és politikusok nem tudnak elvenni, amit nem lehet megkapni a bevásárlóközpontokban, az ezredéves mese, amit a szél zúg, ami megvolt, s bár elveszett, de tudjuk, mert akarjuk hinni, hogy még megvan valahol.
Adassék nagyobb dicsőség Istennek!
Minden írásnak meg van a maga története: ennek a versnek az első változata 2009. november 9-én készült el, azóta az egyik leggyakrabban előadott művemmé vált. Most, több mint 10 év elteltével újraolvastam, hiszen a világ megváltozott, sok, akkor érthető utalást már nem ért meg a ma olvasója. Némelyeket elhagytam, némelyeket kibontottam. Tudom, ezt nem fogják olyan sokan elolvasni, de akkor is közreadom: mert a mi dolgunk az igazság kimondása, s Isten ajándéka, hogy meghallják a kimondott szót.