Látogatóim száma

  • Rozványi Dávid

Kávémesék: a szobrász és életműve

Frissítve: szept 11



- Hagyja azt a bolondot… Mi is kerüljük őt, ő nem keres minket, ha valaki mégis megközelíti a barlangját, kiabál és megdobálja az ürülékével… Higgye el, nem éri meg.

Intettem a pultosnak, hogy adjon még egy pohárka pálinkát ennek a jóembernek. Van, amiről nem tudhatnak ezek a derék falusiak: például azt, hogy egy galériának dolgozni nem leányálom és egy elvadult hegyi remete sem lehet rosszabb, mint az újgazdag megrendelők és a magukat messiásnak tartó művészek közül a legemberibb.

- Kíváncsi ember vagyok. Legfeljebb majd megmosakszom, ha megdobál. Azért vállalja, hogy elvezet a barlanghoz?

- Annyiért, amit kínál nekem ezért az idegenvezetésért? Noná! Annyiért még a pokol kapujához is elviszem!

Nem könnyű a legális műkincskereskedelem… A klasszikusokat aranyáron mérik, a modernek meg senkinek sem kellenek. Néhány hete a tulajunkat megkereste egy parvenü, azzal, hogy mondja meg, mennyibe kerülne elkészíttetni a lovasszobrát, s megadta a művész nevét is, aki szerinte alkalmas lenne erre az alkotásra. Az egyetlen probléma, hogy erről az alakról már évek óta nem hallott senki sem. A főnököm megpróbálta rábeszélni a megrendelőt, hogy inkább egy Harley-Davidsonon örökíttesse meg magát, az sokkal férfiasabb, de az ügyfél kötötte az ebet a karóhoz, hogy ha István királynak kijárt a lovasszobor, akkor neki is… Hát elkezdtem nyomozni a mester után, hogy eljussak ebbe az Isten háta mögötti faluba, bízva abban, hogy a pénz a legjobb pszichiáter, ami még a legőrültebb alakot is képes észhez téríteni.

Másnap reggel telepakoltam mindennel a zsákomat, amiről csak feltételeztem, hogy hatással lehet a Művész úrra, hiszen mindenkinek meg van a maga ára. Csak ez az ár a „tisztességes” és „becsületes” emberek esetében magasabb és nem pénzben kifejezhető. Az újgazdagok úgy érzik, hogy a világot kézben tartják, mindent pénzzel akarnak elintézni, pedig a legtöbb ember szeret abban hinni, hogy ő jó és nem megvásárolható – nos, őket megnyerni nem üzlet, hanem művészet!

Útközben megállapítottam magamban, hogy reménybeli üzletfelünknek meglehetősen jó ízlése van: tökéletes csend, harmónia, természet és magány, Vergilius is hasonlókról eklógázott. Ha lenne egy kis tehetségem a festészethez, ideköltöznék és havonta 10 képet festenék, amit a hipermarketek előterében jó áron el lehetne adni. A legtöbb ember merengve nézi az ilyen képeket arra gondolva, hogy jó lenne egy kunyhóban élni egy ilyen vidéken, aztán sóhajt, megnézi az okostelefonját, posztol valamit a közösségi oldalakra és tovább döglik a monitor előtt. Mégis, ezeknek a giccsek jelentik az utolsó kapcsot azokhoz az értékekhez, amikért a nagyszüleik nemzedéke képes volt élni és meghalni.

Vagy két órába telt, amíg felértünk a gerincre, a vezetőm a szemközti hegyoldalra mutatott:

- Ott lakik. Elhoztam ide, ahogy megígértem.

- Fél továbbmenni? Valami átoktól tart? – kérdeztem vissza.

- A csudát. Megígértem, hogy elvezetem a barlanghoz, innen már egyedül is eltalál. Különben is, máskor is csak eddig szoktunk jönni.

- Máskor?

- Persze. Itt rakjuk le az árut és ő is ide pakol le mindent.

- Cserekereskedelem? Miket szokott kérni és mivel fizet?

- Semmi különös – rándította meg a vállát a vezetőm – kétszersültet, pálinkát, cigarettát, kávét szokott kérni, aztán gyümölcsökkel és kőzetekkel fizet értük, amiket eladunk a turistáknak. Nem nagy üzlet, higgye el nekem.

Inkább elhittem és tovább mentem.

A Művész úr a barlang előtt várakozott és valami gyanús anyaggal a kezében méregetett engem.

- Nem adok interjút.

- Tessék?

- Nem veszek semmit.

- Biztosíthatom… - próbáltam megnyugtatni.

- És ha fotót akarna készíteni…

- Nem! - vágtam közbe. – Én csak a művészetéről akarok önnel beszél… - az utolsó szót már nem tudtam befejezni, mivel valami a kezéből elindult felém a levegőben.

- Ez a legrosszabb – állapított meg nyugodtan. – Ha valaki kíváncsi a csodabogárra, aki a hegyek között él, azt megdobálom. Ha le akar fotózni, olyat mutatok neki, amit nem rak ki a közösségi médiába. De azokkal, akik azt hiszik, hogy értenek a művészethez, nem tudok mit kezdeni. Azok reménytelenek.

- Azt hiszem, rosszul kezdtem… - próbáltam menteni a helyzetet.

- Ebben biztos lehet, fiatalember. Rosszul kezdte. A művészet, mint olyan nem létezik, így beszélni sem lehet róla. Minden embernek van egy belső világa, egy mikrokozmosza, aminek semmi köze sincs a külvilághoz. És amikor a belső világát megpróbálja megfogalmazni, megjeleníteni a külvilágban, akkor jön létre az, amit művészetnek neveznek. De mert minden ember más, mindenki létrehoz magának egy saját világegyetemet, a másik ember sohasem fogja megérteni. Ezért csinálhat egy művész bármit is, írhat, faraghat, festhet, zenélhet, legfeljebb udvarias tapsra számíthat, megértésre nem. Ezért fölöslegesek a szavak.

- Most már bevallhatom… Ha leteszi a kezéből, akkor elmondom… - tette hozzá óvatosan.

- Ne aggódjon – mutatta felé a tenyerét. – Csak sár.

- Nem…?

- Nem fekália, ha erre gondol. Ez csak propaganda, hatásosabb, mint egy távoltartási végzés. Szóval, miért jött?

- Hogy egy szobrot rendeljek magától.

- Képzelem… - rázta meg a fejét.

És ekkor olyat tettem, amit a műtárgykereskedelemben még senki sem: őszinte voltam.

- Jól képzeli. Egy lovasszobrot akartam megrendelni magától.

- Történelmi? – mintha az érdeklődés halovány szikrája csillant volna meg a szemében.

- Nem. Újgazdag, aki szeretné, hogy az emléke tovább éljen, mint az első szívinfarktusa.

- Szerethető ember?

- Nem hinném. De van pénze. Én meg szeretem a pénzt, azaz tulajdonképpen szerethető alak.

- Ez jó! – nevetett fel az öreg – De nekem ennyi nem elég. Biztos sokszor hallotta már, hogy egy művész a szeretőjévé teszi a modelljét, függetlenül attól, hogy az illető milyen nemű. Az átlagemberek azt gondolják, hogy minden művész szabados életvitelt folytat, de a valóságban csak azt tudjuk megérteni, amit igazán szeretünk, csak azt tudjuk megformázni, amivel szerelmeskedtünk.

- Hát, ezt az árat semmilyen szobor sem érné meg.

- Mi? – riadt fel a filozofálgatásából.

- Hogy azzal a pasival szexeljen. Higgye el, tudom, mit beszélek, vagy fél percig élvezhettem a társaságát.

- Akkor hiába jött, fiatalember. De meg kell mondanom, hogy még nem láttam olyan rossz vigécet, mint maga. Amióta szóhoz jutott, egyfolytában megpróbál lebeszélni arról, hogy magának dolgozzam.

- Van ez így. De ne higgye, hogy rossz üzletember vagyok. Csak felmértem, hogy maga bármit is csinálna, az a műkincspiacon forgalomképtelen lenne. Nagy alkotás lenne biztosan, de az emberek számára eladhatatlan. Az emberek szeretnek fizetni a művészetért, de csak pénzben, nem időben vagy figyelemben. Manapság csak a giccses műveket lehet eladni, vagy azokat, amiket senki sem ért meg, még az alkotójuk sem.

- Gondolja, hogy a jó öreg remete eladhatatlan árucikk lenne? No jó… - és ebben a pillanatban éreztem, hogy talán mégis nyert ügyem van: felébredt benne minden művész (és így a műkereskedő) legjobb barátja, a hiúság. – Megmutatom magának, min dolgozom. Mi az, amiért elbujdostam a világ elől, hogy csak az alkotásnak élhessek. Jöjjön be velem a barlangba.

- Nincs itt nagyon sötét? - kérdeztem, amikor beléptünk.

- Az igazi szobrász a kezével lát.

- És a lábujjával – jegyeztem meg, amikor belerúgtam egy kőbe a sötétben.

- Kíváncsi arra, mit akarok megformázni?

- Igen.

- A világot…

- Hát… - igyekeztem valami nagyon bölcset mondani, de nem igazán sikerült. – Akkor jó sokat kellett dug…, bocsánat szeretkeznie.

- Méltó áldozat lett volna a művészet oltárán, de ki kell ábrándítanom: csak lélekben végeztem el, különben nem maradt volna időm az alkotásra. Már csak pár lépés és meglátja az opera mea-t…

- Mit?

- A művet. Van egy régi vers, szerzője Jézus szájába adta a szavakat: tace opera mea: hallgass az én művemről[1]. Ezt kérem magától is: ne szóljon senkinek se arról, amit lát, amíg nem készülök el.

- De nem látok semmit sem.

- Majd fog – és ezzel megfogta a kezemet, és rárakta a szoborra.

- De hiszen ez… - nem találtam szavakat.

- Hunyja be a szemét – vezényelt a művész. – Itt a barlang mélyére már nem jut fény. Olyan tökéletes sötétséget élhet meg, mint sehol máshol. Hunyja be a szemét és látni fogja a színeket. A szivárvány semmi ehhez képest. Látja?

- Látom… - és valóban láttam abban a pillanatban. A világ összes színét.

- Simítsa végig rajta a kezét. Érzi, hogy benne van az összes forma?

- Igen. Érzem.

- Itt az ideje… indulnia kell.

- Csak még egy percet kérek.

- Csak egy percet? – nevetett fel az öreg. – Van fogalma arról, hogy tegnap délután óta csak itt ül, és fogdossa azt a kődarabot? Főztem egy kávét, kinn a tűzön, de nagy elvárásai ne legyenek.

- Köszönöm… - nehéz volt elengednem a követ, valósággal megdelejezett. De az öreg megfogta a vállamat és kiszakított a körből. Igaza volt, már régen ittam olyan borzalmas kávét, mint ott a barlang előtt.

- No, menjen. A zsákjába raktam egy kis ajándékot, az este faragtam. Adja oda a megrendelőjének, biztos boldoggá teszi.

- Mi ez? – néztem bele a cókmókjaimba.

- Egy korai alkotásom, Ferenc Ferdinánd lovasszobra. Kaparja le az aljáról a feliratot és adja neki oda, hogy ilyen lesz, hadd legyen boldog. Legalább ennyi hadd jusson neki, ahogy mondta, az első szívinfarktusa előtt.

- Mondjuk, hogy hasonlít rá…

- Vagy legalábbis arra a képre, amit gondol magáról. A görnyedt délcegnek, a kövér soványnak, az öreg, fiatalnak, a sunyi nyílt tekintetűnek akarja látni magát… Ez a szobor elég jól néz ki, hogy mindenki jobbik énjét lássa benne, de nem annyira, hogy hiteltelen legyen. Ennyi. Induljon el és többet ne jöjjön vissza.

- Akkor se, ha egyszer elkészül a szobor? – kerestem a kiskaput.

- Akkor eljöhet. De ugye tudja, hogy ez a szobor sohasem fog elkészülni?

- Igen, tudom… - És elindultam lefele a faluba.

Másnap megborotválkoztam, lezuhanyoztam, öltönyt és nyakkendőt vettem fel és a főnököm asztalára tettem a szobormakettet.

- Ez megér legalább…

- Legalább tízszer annyit, mint amennyit gondolsz.

- Kapsz ötször annyit. Rendben?

- Rendben. Tekintsük előlegnek – és kezet ráztunk.

Jó pénzt kaptam egy soha el nem készülő szoborért… De valamiből nekem is élnem kell.

Csak egy dolog zavart… hogy az ujjbegyeim nem tudták elfelejteni a sohasem látott szobor színeit.


Kép: Bőösi Tündi: Bory Jenő hagyatéka, 2019.

[1] A legrégebbi latin himnusz: Solvere volo et solvi volo. Salvare volo et salvari volo. Generare volo et generari volo. Cantare volo et cantari volo. Saltate cuncti! Ornare volo et ornari volo. Lucerna sum tibi, ille qui me vides. Janua sum tibi, quicunque me pulsas. Qui vides quod ago, tace opera mea. #kávémesék

70 megtekintés

© 2023 by The Artifact. Proudly created with Wix.com

This site was designed with the
.com
website builder. Create your website today.
Start Now