Szekszárd városában tengerszem e ház, benne a Költő szobra, szelleme, várva, hogy az idő hulláma gondolatot partra vet, mikor az Úr elöl futó Jónást a cet. Öreg falak illata, régi versek zamata, s a két egymásba nyíló szóba padlója, még Babits lépteit visszhangozza. Benne arritelál a múlt és jelen. Néma gége félve hallgatja a jövőt, mellyel tán Dantéval poklot jár… Mégis a Költő hisz és remél, Istenre vár, kit a béke és háború Armageddonján át őriz, formál, fordít, s hűsé
