Rozványi Dávid

Egy kastély alszik a város szívében, évszázados álmot, mint Csipkerózsika, daliás urakról, finom asszonyokról, kik egykor lakói voltak, emléküket feledi a málló vakolat. Jók voltak-e, vagy gonosz zsarnokok? Vitázik rajta a történelem, de éltek és éltettek e falakat, melyeken túllép az idő oly könnyen. Körötte város zaja, sportcsarnok, üzlet, iroda, biciklisták hada, de csendes szellem idéz múltat a lépcsőfordulóban, barnult képeken, s talán a kastéllyal együtt én is szebb

Egy város, mely a nyári forróságban életet forral és tarka színeket. Óriás templomok, ódon várfalak, tarka házak, csobogó kutak, jelenbe olvad a történelem. A múlt csak színes díszlet, melyet bunker és kripta rejt. A „má”-t már nem keseríti a tegnap, s az eltűnt nációk helyébe jön már az új, bízva abban, hogy csak a test múlik, a szellem, mit hordozott, s teremtett, örök. Morvaország történelmi fővárosa ma Csehország második legnagyobb települése, már első ránézésre magával

Múlton merengő morva dombok köre, körülölelik e bájos kis várost, mely falain kívül tartott hadat és tábor, királyból császárt csinált, békét bábáskodott - s e körökön belül virágzott bürgerek világa. Hitüket táplálta templom és kolostor, s ezen belül egy kis zsidó univerzitás, mely ontott magából hitet és tudást. Felette még egy kör, az uraság vára áll, művészetnek és szellemnek barbár korban csalfa menedéke. És minden kör felett egy szikla, mintha egy ülő gólem gondolkodna,

Csontokat hasábokba rendezett a sors keze, egykor emberek voltak: egy dicső sereg, diadalra vágyva, halálra készen, sok tízezer vitéz, bennük a formálódó Európa, a keresztény Res Publica[1]. Ma már csak fehérlő csontok a föld alatt, riasztóan kacagó koponyák, nevetik egykori álmaik, embervoltuk lefoszlott róluk, ahogy férgek falták fel a bőrük és a húsuk… Egykor emberek voltak, volt arcuk és hitük, de a halál kalapácsa egy csonthasábba kovácsolta őket. Ment a sereg Mohá

Barokk kornak ragyogása, rendezett világa, gömbölyű bokrok, egyenes falak, kődíszeknek burjánzása, a régi kor újravakolva. Régi nagyság? Vagy gazdagság? Tán ítél a történelem, vagy felejt a jelen, mert a szelfin kívül minden más lényegtelen. Valtice és Lednice – nem csak nevük hangzásában hasonlítanak egymásra, hanem abban is, hogy mindkettő a Liechtenstein-ek birtoka volt, egy darab Ausztria. Nem véletlenül írtam így, hiszen ezek a birtokok az I. Világháború végéig Auszt

Török Tündének, születésnapjára Nem kérek mást, édes Isten, csak egy évet, semmi többet, hogy unokám megláthassam, karjaimba felvehessem. Édes lányom, megkapod. Csak egy évet, csak ezt kérem, hogy első léptét meglessem, kitárt karral, öleléssel, elkapjam, s felröpítsem. Ez a vágyad teljesül. Még egy évet, hogyha kapnék, hogy meghalljam, hogy beszél, nagymamának drága kincsét, ahogy kimondja nevét. Hogyha kéred, megkapod. Jó lenne egy olyan év is, mikor a világot l

Szekszárd városában tengerszem e ház, benne a Költő szobra, szelleme, várva, hogy az idő hulláma gondolatot partra vet, mikor az Úr elöl futó Jónást a cet. Öreg falak illata, régi versek zamata, s a két egymásba nyíló szóba padlója, még Babits lépteit visszhangozza. Benne arritelál a múlt és jelen. Néma gége félve hallgatja a jövőt, mellyel tán Dantéval poklot jár… Mégis a Költő hisz és remél, Istenre vár, kit a béke és háború Armageddonján át őriz, formál, fordít, s hűsé

Vajon ki hagyott hátra értékesebb örökséget: az építők, vagy az elkobzók?

Ment a vadász, űzte a sorsát, átallépett folyót, mocsárt, Övé volt e birtok, s minden lénye, mi futott a réten, s szállt az égen. Nézte a tündér, élőknek őrzője, hogy ront keresztül példája embernek, nem nézi mi a varázs, és mi az, mi élet, zsákmányra éhesen, törve előre. Megálla a vadász és körbenéze, gondolván mi haszna lenne mindennek: látott szántóföldet és bányavidéket, gazdagító dús aranyérmeket. Szóla a tündér, repülve eléje: „Minden varázsomat pusztítnád, mivégr

Milyen pazarlón vetette el a sors e földön kagylós Szent Jakab templomát, mert e táj az útrakélők hona, kikre érkezés sokszor hiába várt. A boldogabb korokban indultak el innen gazdag kalmárok és koldus zarándokok. Más időszakban meg csak céltalan halálmenetek - kiknek mit szőtt a párkák keze, s az oltárképeken mindezt vakon nézte a fegyver által halt Szent Jakab szeme. Mert egyszer mindenki útra kél, de a sors ellenében kezében a döntés, hogy mely lélek vezeti a léptét, ho

A Nógrádi vár az időtlenség tengerében, a küldetéstudat szikláján áll. Nem rémiszti csatazaj, romboló villámcsapás. Életet óv, vércseénekként megújul fiatalsága, őrzi Vak Bottyán emlékét[1], az édesapák éltét és hitét. A vendégek, kik ide betérnek, találkozhatnak hittel és becsülettel, mely habarcsként köti a köveket. 2026.06.19. #diákvers #Nógrádmegye #Nógrád [1] A feljegyzések szerint 1708 nyarán Földváry László Nógrád kapitánya. Kinevezése minden bizonnyal a katasztrofál

Mert e táj az Isten kertje, mint négy folyó Édenkertben

Uglár Sándor barátomnak

A Nicolae Iorga Általános Iskolában a téma Nagybánya és a vakáció volt: A naplemente csendes fényében a nyár megérkezett, mint ártatlan szél, az István torony árnyékában megpihent, s míg megszólalt a csengő, tervezgetett. Jó lesz a fagyi, a tábor a barátokkal, hogy várni fog ránk a tenger és a hegyek, s a kirándulások ízt adnak a hűsítő víznek is. A Németh Lászlóban a városról írtunk verset, hiszen a hazaszeretet egyik legfontosabb eleme az otthonhoz való hűség: Mi Nagybánya,

Őszülő fejjel arról álmodom, bár lennék Istennek temploma, Szent Istvánnak tornya, s az egy Mester keze állítana helyre, milyennek a kőműves álmodott meg, s mit az idő megrontott bennem, helyreállítana, mint a piktor ecsetje. Nagybánya a festők városa, s ez az állítás nem csak múlt, de jelen idő is. Az első nagybányai könyvbemutatónk a Philia Oázis vendéglő és teraszban volt, ami nevével ellentétben nem csak egy vendéglátóipari egység, de kulturális helyszín is. A látogatás

Egy férfi szobra a templom alatt kérdőn áll: mi volt ő, s mivé lett az ország, aminek hasznára lenni próbált? Egy bognár fia, egyszerű jobbágy, kiből lett az egyház hercege, de Szent Péter székének alig érinthette karfáját. Szent Domonkos rendjének tagja, egy prédikáló kolduló barát, ki élete végén még maga sem tudta számba venni vagyonát. Krisztus szolgája, béke hirdetője, ki a harcra tette fel életét, hogy hazája újra szabad legyen, a pogányt messze űzve el. Építő v

Várkápolna rejtekében, öreg torony pincéjében lány és legény jelent élve, teszi kezét kéz a kézbe. Áldatlanul áldást kérnek, mert a szülék el nem jöttek, csak két tanú, pap és Isten, s a mindezt legyőző szerelem. „Drága kincsem, édes Lelkem, tudnod kell, mi vezérelvem: szabadság és szerelem, s mindkettő te vagy nekem” „Édes Uram, jó Sándorom, ígérem, hogy ez leszek! Cserébe csak azt kívánom, te is ez légy énnekem. Lelked röptét követem majd, együtt szárnyalok veled, m

Mátyás király dicső korát, megholt hívek nyugalmát, Fegyverneknek ősi múltját, régi mesterek tudását, őrzi a csonka torony. Ezer emlék, ezer érzet: örökkének építtetett, gótból növő reneszánsz, Hunyadiak évszázada, álmodott erős hazát. Mandala lett ez a templom: tatár, török hadak járta, mint homokot - mosta el, s ami maradt, már csak egy jel, gazdag múltról, megélt hitről, ami mára csaknem elveszett. Pogány ima vésett szava, lett a számos graffiti, szerelmesnek, turist

Színekből épült a csantavéri templom, nem kövekből és nem is betonból, hanem napsugárból és festett üvegből, mert bármit is alkot az ember fia, a fényt mindehhez Isten adja. Játszanak a fények a templom falán, életre keltve freskót és szobrokat, tanítja, hogy a hit nem fekete-fehér: ezerszínű, ahogy az ember is, öröm is, nem csak kötelesség. A Csantavéri templom meglátogatása nem szerepelt az eredeti útitervben, azonban barátaink javasolták, hogy mindenképpen szakítsunk r

Fehér felhők alatt tengerkék az ég, s rá a víz türkize visszanéz, havat nem látó táj hószínt idéz, hűsillatú házak és templomok, a sziklákon életzöld pamacsok, víztarajjal futnak a szabad napok, pedig az idő is sziesztázott, s az aranyszín középen te vagy, az ember, ki mindezt befogadja, kiben képpé válnak a színek, és megérzi értelmét mindennek. #Esther #Görögország #szabadság