A Mester, Jézus a mennybe szállt, de az ígért Vigasztaló, a Lélek még nem érkezett meg. Tizenegy férfi áll tanácstalanul, nem tudva, hogy mit tegyen, hogy meddig kell várnia és mire. Hitük próbája ez az idő...
Tizenegy férfi néz fel az égre, bús fájdalommal, mint kik veszett szerelmük emlékét keresik: a Mesterét, ki meghalt, s mégis él, ki visszatért, s mégis elment újra.
Tizenegy férfi szívében üresség, kavarognak az elmúlt napok, utolsó vacsora, kereszthalál, Magdala és Feltámadás, de az ezernyi kavargó szín képpé össze nem áll.
Tizenegy férfi egymásra néz, merre tovább: hisz elhagyták Galileát, visszatérhet-e, ki látta a Messiást, ölelhet-e asszonyt, gyermeket ugyanúgy?
Élhet-e úgy mint eddig, kire Isten billogot égetett, kit lefoglalt magának?
Tizenegy férfi, magára zár ajtót, ablakot, hisz népe kizárta, Istene hagyta magára, s nincs más, csak az ezerszer mormolt zsoltár, és egy ígéret, hogy egyszer, a napot senki sem tudja, megérkezik a Vigasztaló.
Kőnehéz a várakozás, hiszen nem tudni, hogy egy nap, tíz vagy ezer, talán már fogy is a hit, de őriz az akarat, míg a láng-színű Lélek megérkezik.
Én is így várlak Istenem, túl a kamaszkor dacos hitén, s innen az öregkor bölcsességén, hogy szívemben szállást vegyél, s tudom, Uram, Te is így várod, hogy lelkemben én is szállást adjak Neked.