A mohácsi síkon déltájt húszezer magyar áll, lelkükben viselik a halált, bennük az egész királyság.
Mint páncél fedi testüket hordozott bűneik.
A síkon ott a tánczos kerál*, kinek királysága sólyomszárnyalás, páncélra cseréli dús selyemgúnyáját.
Mögötte ott a főurak, kik Dózsáért kegyetlen bosszút álltak, most kezükben kard, szívük üres, nincs benne félelem, lelküket Jézus kezébe helyezve.
És ott a sok vitéz, tudják, nincs menekvés, véget ért a nagyzolás, a pökhendiség, éltük e napon véget ér.
A mohácsi síkon, Árpád örökében húszezer magyar áll, sorsuk a vértanúság, bár e napot nem jegyzi a római kalendárium**, Jézust kiáltanak és rohanják a halált.
A mohácsi síkon este, húszezer tetem, kifosztva, darabolva, meztelen, s velük a régi Magyarhon sírba száll.
A tánczos kerál is hiába futotta a halált, csele patakba fullasztotta vértje, pusztulásba vitte hite, s vakmerősége.
De az idő folyik tovább, Asszony érkezik, Kanizsai Dorottya***, fiát keresve, gyászra, temetésre, s szentelt kockákba rendez húszezer vértanú testet.
És az idő győztes lesz végül, meghal Szulejmán is, egy eból vár alatt, mert az örökké győztes, halállal megvívni képtelen.
És alig több, mint százhatvan esztendő, és a kereszt jele újra győztes leszen, mert nem hiába kiáltott háromszor Jézust húszezer vértanú, a történelem is Őt szolgálja csak, a hamis és sötét mindig elbukik, de ki Jézus kezébe helyezi sorsát és életét, örökre él, örökre megmarad.
* II. Lajos korabeli gúnyneve
** a csata előestéjén a váradi püspök, Perényi Ferenc ezt javasolta a királynak: „Felséged jól tenné, ha a kanczellár urat már most Rómába küldené és általa ő szentségét fölkérné, hogy a csata napját húszezer magyar vértanú ünnepévé avassa.”
*** Kanizsai Dorottya (1490-?) magyar nemesasszony, ki fia holttestét keresve indult a mohácsi csatatérre. Ő temette el a mohácsi hősöket
Comments