A kolduló barát, minden alázata és szegénysége ellenére egy külön szárnyat kapott a kolostorban. A többi testvér inkább vállalta a zsúfoltságot, mintsem azok között a furcsa tárgyak között lakjon, amiket a (legfinomabb jelzővel is) csodabogárnak nevezett Albert testvér[1] az évtizedek alatt összegyűjtött, és ki tudja, hogyan összefabrikált. Még a takarítást végző szerzetesek is csak sűrű keresztvetéssel mertek belépni, amikor a mester az egyetemen tanított éppen.
Már túl voltak a kompletóriumon[2], a rendház nyugodni tért, amikor váratlan látogató kopogott a kapun. A kapustestvérnek szigorú utasítása volt, hogy kései órán csak nélkülözőt, haldoklót vagy bűnbánót szabad fogadnia, de első pillantásra látta, hogy bár az érkező egyik sem, mégis, szó nélkül kaput nyitott és a szabályoktól eltérően azonnal Albert testvér szállására vezette, majd magára hagyta. Jobb nem ott lenni, amikor a Német-Római Király küldöttje és a bűbájos testvér egymással tárgyal.
Hermann, a küldött nem volt gyáva ember, bizonyította elég csatában, többek között, amikor magyarokkal szövetségben legyőzték a cseheket a Morvamezőn[3], de most ismeretlen félelem szorította össze a szívét. Eddig a halálnak mindig konkrét arca volt: egy nyílvessző, ami felé repült, egy kard, amely felé lendült, egy gyalogos, aki a lándzsáját feléje döfte, itt azonban, a terem méretű cellában, minden ismeretlen volt. A kitömött állatok, a soha nem látott szárított növények, a titkos működésű gépezetek a fal mellett a polcokon. Mintha az egyik szobor megmozdult volna a sötétben, s el tudta képzelni, hogy ha nem megfelelően viselkedik, akkor előlép és lesújt rá. A pislákoló mécsesfényben alig vette észre az apró szerzetest, aki épp csak a mellkasáig ért.
- Isten hozta! - köszönt rá Albert. - Mit keres itt, ilyen kései órán?
- Bocsásson meg, atyám, a király küldött önhöz titkos és sürgős ügyben, remélve, hogy szent elmélkedései és egyházdoktori munkája mellett rendelkezésemre tud állni.
- Lárifári! - nevetett fel a szerzetes. - A zsoltárokat már végigimádkoztam, amit kellett, végiggondoltam és semmilyen ördöngős szerkezetet nem tudok összerakni egy mécses fényénél.
- Köszönöm, atyám - hajolt meg Hermann, pont azzal a mozdulattal, ami egy püspököt is megilletett volna.
- Üljön le, elzsibbad a nyakam, ha mindig felfele kell néznem! - Albert szívesen viccelődött apró termetén, persze azért mindig megbántotta, ha ezt mások hozták szóba, legyen az király vagy a pápa.
A küldött helyet foglalt és ölébe vette a zsákját.
- Először, szeretném átadni őfelsége köszönetét, nagyon hálás, hogy közbenjárt a Lyoni zsinaton[4], hogy a pápai udvar elismerje őt, mint a Német-Római Birodalom jogos urát.
- Nagyon szívesen.
- És szeretném átadni üzenetét, hogy minden nap imádkozik önért.
- Ezt még jobban köszönöm, adja át kérem, őfelségének, hogy én is minden nap imádkozom érte.
- Hálájának jeleként megkért, hogy adjam át önnek ezt az apróságot - válaszolta a küldött és a zsákjából elővett egy kódexet. - Reméli, hogy örömöt tud szerezni ezzel a könyvvel és hasznos lesz kutatásaiban.
A szerzetes udvariasan átvette és kinyitotta, s meglepetésében majd a földre ejtette: egy ismeretlen Arisztotelész művet tartott a kezében! Különösen értékes ajándék volt egy olyan korban, amikor a közvélemény az ókori görög tudósokat, mint pogányokat, elvetette. Magában azonban gondolkozni kezdett: egy ilyen ajándék nem csak értéke szerint páratlan, de ritkasága miatt is. Ha a király ilyen nagy dolgot ad, akkor a kérése, amivel még nem mert előhozakodni a küldöttje, még súlyosabb lesz. Hermann azonban zavartalanul folytatta:
- A konstantinápolyi követünk szerezte meg. Amikor a bizánci császár megtudta, hogy önnek szánjuk, összehívta a tudósait, hogy melyik könyv lenne illendő ajándék önnek, s megállapodtak, hogy ez méltó az ön szelleméhez. Remélem, örömére van.
- Igen, mindenképpen - válaszolta a szerzetes, fel sem emelve fejét a könyvből. Hosszú percek teltek el, amíg a küldött köhintéssel jelezte, hogy lenne még mondanivalója, alkalmasint fontosabb, mint az udvariassági üzenet, és az ajándék átadása.
- Nos, igen. Mit kér a király? Ha módomban áll, akkor teljesítem ajándék nélkül is, de természetesen nagyon hálás vagyok érte.
- Köszönöm őfelsége nevében is. A helyzet az, hogy a királyi családnak vannak olyan természetes tagjai is, akik nem örökölheti a családi címeket, a király szívében azonban helyük van. Nos, természetesen a párválasztásukban a dinasztikus szempontok nem relevánsak, így őfelsége ebben a kérdésben elsődleges helyre helyezi a személyes boldogságukat.
Albert igyekezett elnyomni az ásítását, ahogy lefordította magában a cirkadalmas szavakat: a királyi házban van egy törvénytelen gyerek, aki nem házasodhat be a jobb családokba, ezért szabadon választhat feleséget magának. De vajon mit akar tőle a király? Házasságközvetítéssel igazán nem kéne foglalkoznia egy egyszerű domonkos barátnak…
- És mit tehetek ebben az ügyben? Ha a szerzetesi hivatás lenne a szíve vágya, esetleg tudok tenni valamit, egyébként nem hiszem, hogy hathatós segítséget tudnék nyújtani.
- Az emberek sok mindent beszélnek önről, amely hírek az uralkodó fülébe is eljutottak.
- Kérem, ne is folytassa. Nem tudok repülni és sem láthatatlanná válni.
- Ezen állítólagos képességei nem keltették fel őfelsége érdeklődését. Ellenben azt beszélik, hogy ön képes olyan szobrokat alkotni, amelyek képesek mozogni, beszélni, munkát végezni, mint egy igazi ember.
A szerzetes legszívesebben legyintett volna egyet, hogy ez még nagyobb sületlenség, mint az előzők, de kíváncsi volt, hogy hova akar kilyukadni a vendége. Néha szórakoztatta, hogy miket pletykálnak róla a háta mögött, de a legtöbbször inkább fárasztotta.
- Kérem, folytassa!
A küldött zavartan krákogott egyet, mielőtt folytatta volna, mint aki tudja, hogy nincs értelme annak, amit mondania kell.
- Őfelsége úgy gondolta, hogy ön képes lenne megalkotni a tökéletes társat a hercegnek.
- Aki minden parancsát teljesíti?
- Többek között. Aki okos, házias, szorgalmas, alázatos és - mosolyodott el a küldött - amikor kell, ugye érti, megfelelő tűz is ég benne… Ezt azt hiszem, nem lenne illendő egy papi személy előtt részleteznem. A király arra kéri, hogy alkosson egy tökéletes, élő asszony-szobrot, aki boldoggá teszi a férjét. Mivel ön alkotja meg, olyan lehet, amilyennek akarjuk. - Amikor végzett a kérésével önkéntelen arra a szoborra nézett, ami belépéskor kicsit megijesztette. Meg mert volna esküdni, hogy az előbb még nem mosoly volt az arcán.
A szerzetes elgondolkodott, majd így szólt:
- Tételezzük fel, hogy meg tudnám alkotni ezt a szobrot, ami élne, és teljesen olyan lenne, mint egy ember. Olyan szép lenne a teste, mint egy görög szoboré, olyan nemes lenne az arca, mint egy római matrónáé, de milyen legyen a szelleme és a lelke?
- Minden erénnyel és kinccsel ékes, természetesen.
- Van önnél pénz?
A vendég elcsodálkozott, nem gondolta volna, hogy a barát, aki az egész világon az anyagi javak iránti megvetéséről híres, szóba fogja hozni a pénzt, de az övéről lecsatolta az erszényét és odaadta a szerzetesnek. Az a tenyerén méregette.
- Ha jól érzem, ez vagy tíz arany lehet.
- Pontosan - bólintott a követ. - Kevesebben sohasem kelek útra. Remélem, elég lesz.
- Meglátjuk. Vegyük először, hogy milyen tulajdonságokkal kell rendelkezni egy ideális társnak. Mik az elvárásai a felséges úrnak?
- Legyen királynőhöz méltóan fenséges, de legyen szende is. Legyen alázatos a férjével és magabiztos a szolgákkal. Szeresse szenvedélyesen a férjét, már bocsánatát kérem, atyám…
- Ne feledje, hogy gyóntató is vagyok, az emberi vágyak és bűnök szinte minden nemével találkoztam már.
- Köszönöm, akkor folytatom: legyen szűzies is. Legyen bölcs és okos is egyben. Folytassam még?
- Nem, köszönöm, elsőre ennyi is elég lesz.
A szerzetes felállt és a polcain kutakodni kezdett. Hermann megpróbálta kilesni, mit csinál, de sajnos a mécses fénye nem ért el odáig. A szerzetes pár perc múlva négy, alkar hosszúságú vasrudacskával tért vissza.
- Segítsen, kérem, fogja meg, amit mutatok!
A küldött készséggel megfogta a vasrudacskák végeit, ahogy a szerzetes mutatta. Albert egy madzaggal összekötötte a négy rudat, hogy egy nyolcágú csillagot alkossanak, majd egy kavicsot rakott az asztalára és arra helyezte óvatosan a csillagot, hogy egyensúlyba legyenek a szárai, majd a vendégéhez fordult:
- Nézze kérem… Az emberek, amikor elképzelik, hogy milyennek kellene lennie a másiknak, nem figyelnek arra, hogy egymásnak ellentmondó dolgokat kérnek. Legyen fenséges, de egyben szende is: az ember vagy ilyen, vagy olyan. Megjátszhatja, hogy egyszerre két ellentétes tulajdonsággal rendelkezik, de ez már hazugság, amire nem lehet boldogságot építeni. Bár lehet valaki egyszerre magabiztos és alázatos, de nem különböző emberekkel. Ha valaki másképpen viselkedik a feljebbvalójával, mint az alárendeltjeivel, sohasem őszinte. Ha valakiben a szenvedély tüze ég, boldogtalan lesz, ha arra kényszerítik, hogy elfojtsa azt és nem önként vállalja, szeretetből.
- A bölcsesség és az okosság csak nem zárja ki egymást? - próbálta meg ellenvetni a küldött.
- Az emberek világában igen. Az okos ember a szemével gondolkodik, a bölcs a szívével. Az okos ember következtet, a bölcs megfigyel. Az okos ember saját eszében bízik, a bölcs a Bölcsességben, ami felette áll. Az okos ember gyakran téved, a bölcs tudja, hogy tévedhet. Látja ezt a nyolckarú mérleget?
- Igen.
- Nos, akkor nevezzük el mindegyik végét egy-egy erényről, s mindegyik rudacskára rakjon annyi aranyat, amennyire fontos, hogy rendelkezzen az adott tulajdonsággal. És ígérem, hogy ha sikerül, akkor megcsinálom a tökéletes élő szobrot a királyának!
A küldött hosszú ideig próbálkozott, de vagy az aranyak gurultak le, vagy a mérleg billent ki. Egy fertályóra után feladta:
- Ez lehetetlen, nincs ember, aki képes lenne kiegyensúlyozni az erényeket.
- Pontosan… Nincs ember, akiben minden erény egyensúlyba kerülne. Ha még ezen a nyolcágú mérleget sem tudta kiegyensúlyozni, hogyan lehetne a végtelenül bonyolultabb emberi lelket?
- Akkor lehetetlen a boldog házasság? Két ember nem találhatja meg egymásban a teljességet?
- Dehogynem! - nevetett fel a szerzetes. - De annak más az útja: ne a másikban keresd a tökéletességet, hanem magad törekedj arra, és tanuld meg a másikat úgy szeretni, ahogy vágysz arra, hogy Isten is elfogadjon téged, hibáiddal együtt. Ha így teszel, az, akivel összekötöd a sorsodat, a teljességet jelenti majd a számodra. Ezt üzenem őfelségének, tudván, hogy nem fogja megszívlelni.
- Miért gondolja ezt?
- Mert még mozgó és beszélő szobrokat készíttetni sokkal egyszerűbb, mint a szeretet útján járni.
Hermann bólintott és visszaindult.
A szerzetes leült és a fal mellett álló szobrokra nézett. Az egyik megmozdult és odaült mellé.
- Ha szabad megjegyeznem - kezdte a beszélgetést a szobor - kiválóan megoldotta a király kérésének megtagadását.
- Nem is tudtam volna… Lehetetlenség lenne olyan gépezeteket készíteni, amik helyettesíteni tudnák az emberi kapcsolatokat - állapította meg a szerzetes, azonban kérdőn nézett a messzi Örményföldről érkezett látogatójára. Az öreg örmény azonban nem felelt.
- Csak nem azt akarja mondani, hogy egyszer lesznek olyan gépek, amik képesek elhitetni az emberekkel, hogy szeretetet képesek adni?
- Ne akarja tudni, atyám… Elég a mának a maga baja. A jövő gondjait hagyjuk a jövőnek.
- Igaza van - bólintott Albert. - Köszönöm, hogy eljött hozzám és elnézését kérem, hogy megvárakoztattam.
- Ha nem haragszik: örömömre szolgált megfigyelni, ahogy az emberi szellem megvívott az emberi vágyakkal.
- És mire mentem vele?
- Utat mutatott.
- Valamikor azt hittem, hogy megfejthetem a világ titkait. Újraélesztem az ókori filozófiát, felfedem a természet titkait, megértem és megértetem az emberekkel Isten szeretetének mélységét. És mire jutottam: Arisztotelész csak egy protokoll ajándék, a tudományt meg arra akarják használni, hogy az elkényeztetett hercegeknek játékot alkosson. Elfáradtam a tudatlanság elleni harcban, elfáradtam abba, hogy bejárjam a világot és elsimítsam az ellentéteket. Szeretnék megpihenni.
- Ha emlékszik, atyám, amikor először találkoztunk, nem azt kérte, hogy minden tudás birtokába kerüljön, hanem az, hogy másokat el tudjon indítani az igazság felé. Egy tanítónak az élete a tanítványaiban teljesedik ki.
- Van egy tanítványom… Tamás[5], akiről azt hiszem, egyedül képes megérteni a filozófiának azt az útját, amin elindultam. Talán őbenne bízhatom. Ha tudna nekem bizonyosságot adni arról, hogy ő képes folytatni a művemet, akkor boldog lennék.
- Legnagyobb sajnálatomra, nem tehetem meg - tárta szét a kezét az öreg örmény -. Tudja, amikor először találkoztunk, akkor figyelmeztettem: csak egy kérését tudom teljesíteni. Nem adhatom meg a kért bizonyosságot. Így kell elbúcsúznia a katedrától.
- Kegyetlen döntés… - sóhajtott a szerzetes.
- Nem kegyetlen… Egy tanítónak hinnie kell a tanítványaiban. Eddig hitt Istenben, hitt abban, hogy a természetnek van logikája, mert Isten alkotta, hitt a filozófiában, mint abban az útban, ami az emberi elmét elvezeti Istenhez, most már csak egy lépést kell megtennie: hinnie az emberben is, akit Isten a képmására teremtett. Ki tudja mondani ezt az egy szót, atyám?
- Hiszek - suttogta a szerzetes, és eddig nem ismert boldogság és béke töltötte be a lelkét.
[1] Nagy Szent Albert (1193-1280), domonkos szerzetes, teológus, természettudós.
[2] esti imádság 9 órakor
[3] 1278
[4] 1274
[5] Aquinói Szent Tamás (1225-1274), aki a keresztény filozófia részévé tette Arisztotelész tanítását