Február 3-án emlékezünk meg Szent Balázs püspök vértanúságáról. Ezen a napon a katolikus templomokban, így a falumban is, Solymáron, Balázs-áldást kapnak a hívek. Erről szól mai versem.
Dacos kamasz voltam egykor, ki mindent jobban tudón nézett felsőbbségesen, a gyertyákból görbített gallérra, régi babonának vélve, hogy miért óvjuk csak a testet, hogy kerüljön el minden nyavalya,
gondolva arra, hogy elvágott torkod vére, miért nem a bűntől óvjon minket?
A hazugság, a rágalom, a nyelv minden bűne nem sokkal súlyosabb-e, mint a testnek betegsége, mire korunk már ismeri a gyógyszert?
Miért nem azt kérjük, hogy ezektől tisztíts meg?
Mégis itt állok, lassan lépdelve, körülvesz a templom februári fagyos hidege, kezemben fiam keze.
Hét éves még, gyermeki hittel bízva várja a csodát, hogy a különös gyertya fénye, s a pap által mondott varázsos szavak, megóvják őt, minden bajtól-rossztól, torkát kínzó nyavalyától.
És már nincs meg bennem kamaszos, dacos hitem, csak apaként kérlek, óvd meg őt, vértanú, Szent Balázs!
Hogy ne kelljen állnom ágya mellett tehetetlen, várva, hogy a fájdalom, s a láz elhagyja végre kicsiny testét.
Hogy apja fiaként, Isten kedveltjeként, élje majd életét, s a hitet, mit magam gyarló módján próbálok adni neki, a teljességben élje meg!
Amen.