Villámcsapás ölte meg a fát, hiába adott árnyat, termett gyümölcsöt, álmait egy vihar tépte szét, ágai, mint kiáltó kezek merednek ég felé, némán kérdik csak, miért…?
Tegnap zöldelt, ma csak feketéllik, hiszen az élet rendje a halál, örökké tart e tánc, e táncnak vagyok egy üteme, s nem az a kérdés, hogy meghalok-e, hanem az, hogy előtte éltem-e?
Mély érzelmek jellemzik a fák életét összehasonlítva a sajátunkéval. Olyan kínok és fájdalmak kínozzák
mInt az embereket. Villámok csapkodják, viharok tépik lombkoronáját
és mégis büszkén vállalja, hogy árnyat adjon és hasznunkra váljon. A villámcsapás elégeti szívét lelkét, ágai kiégetten merednek az ég felé. Csupa segélykiáltás, hogy mensetek meg. És mementókent ottmaradnak, hogy vigyázzunk a rájuk, mert elkisérnek ők a bölcsőtől a koporsóig bennúnket.