Útmentén megállva, pihenni kéne, kiszállni a kocsi otthonkomfortjából, nem csak üvegen keresztül látni a világot…
Látni fát, látni sáros utat, s a ködöt, mely átölel és fojtogat, pár percbe sűrítve megélni azt, ami folyik e mikrokozmoszban, elképzelni, hogy milyen lehet itt az élet, reggelente e pocsolyás ösvényre lépni, küszködni, örülni, élni, nyakig szutykosan egy másik életet, mely tán nem szebb, mint az enyém, sorsunkból kilépni, egy új mesét regélni…
De a pihenő lassan véget ér,
s menni kell tovább…
Vissza, előre?
Ki tudja, s nem is érdekes talán.