Fény voltál… (barátom, Pócsai Ildikó emlékére)

Fény voltál, fényt hordoztál, fénnyé váltál… Meghaltál.

Fényeskedjék néked az örök világosság!

Mikor hallottam, azt hittem, nem lehet igaz, hogy nem lehet, hogy nem vagy tovább.

És nem is lehet: mert lelked Istennél, műved a földön tovább él, szíved kincsét osztottad szét.

És bennem is élsz, egy részed örökre enyém, hisz barátok voltunk, közösen lángolt szellemünk.

Mikor megrekedt a szó, egymásnak adtunk ihletet, s mikor nagyon fájt az élet, egymásnak adtunk könnyülést.

És jött a hír, hogy utad a földön véget ért. A hír igaz: ahogy volt nincs tovább.

Eszembe jutnak utolsó szavaid, mivel tíz napja búcsúztál, mikor kérdeztem, mi van veled, hogy megy sorod:

„jó ez így” s mit érzel, háromnál kevesebb.

Ez legyen örökséged, mit megőrzök örökre: hogy jó az élet, ha él bennünk szeretet.