Fény voltál, fényt hordoztál, fénnyé váltál… Meghaltál.
Fényeskedjék néked az örök világosság!
Mikor hallottam, azt hittem, nem lehet igaz, hogy nem lehet, hogy nem vagy tovább.
És nem is lehet: mert lelked Istennél, műved a földön tovább él, szíved kincsét osztottad szét.
És bennem is élsz, egy részed örökre enyém, hisz barátok voltunk, közösen lángolt szellemünk.
Mikor megrekedt a szó, egymásnak adtunk ihletet, s mikor nagyon fájt az élet, egymásnak adtunk könnyülést.
És jött a hír, hogy utad a földön véget ért. A hír igaz: ahogy volt nincs tovább.
Eszembe jutnak utolsó szavaid, mivel tíz napja búcsúztál, mikor kérdeztem, mi van veled, hogy megy sorod:
„jó ez így” s mit érzel, háromnál kevesebb.
Ez legyen örökséged, mit megőrzök örökre: hogy jó az élet, ha él bennünk szeretet.