Kazinczy, állok birtokodon, s a nyelven gondolkodom, mit szellemed formált, újított.
Olyan volt kezedben, mint aranyműves kezében durva érc, a nemes anyagból új kincs született.
Mit éreztél, új törvényt adván a nyelvnek? Gyűlölted, mint szobrász a márványt, melyet, ha vés, saját húsába tép?
Gyűlölted úgy a szavakat és nyelvet, mint én, mikor verset írok benne?
Agyamban dörömböl egy dallam, némítani nem tudom, míg meg nem írom, formálom a szavakat, s ők is engem, mint vad nő, isteni szerető, ki harapja húsom a szenvedélyben, kínnal lesz teljes az öröm, míg nem lesz teljes a cél, az alkotás.
Te formáltad a nyelvet, mely egyszerre szolgám és zsarnokom, a nyelvet, mely nélkül nem lennék önmagam.
És nézem arcképed: csendes mosoly arcodon.
Törvényed tirannusom, de én lázadok.