Mi itt a történelem szegletén,
oly szívesen dobjuk igazságaink,
hitünk és szenvedéseink,
a földbe ásott viperaverembe,
hagyván, hogy a sok privát igaz,
marja egymást, s majd győz a miénk…
De az igazságok és a szenvedések,
harapván táplálják egymást:
nincs megbékélés,
mindenkinek csak saját igaza,
s szenvedése örök.
Kicsiny kolostor hegy oldalába bújva,
könnyek patakja élteti:
menekülő szerb szerzetesek,
leltek menedékre
szelíd tolnai dombok rejtekén,
majd törökök gyújtottál fel a szentelt falakat,
és a császár rácoknak magyar földet ígért.
Két század fordult, véres háború után,
üldözték el a falu lakosait,
és helyükre más üldözött került,
fogolyként lakta bolgár pátriárka
majd a kolostor is bezáratott,
s mindenki megnyugodott,
hogy a múlt már halott.
Szerb és magyar,
kik együtt harcoltak Hunyadi alatt,
kiknek emlékére együtt szól a harang,
hányszor sebezte egymást véresen,
s fallá vált az emlékezés.
A kolostor templomában,
egy apáca imát sorol,
s várja, hogy betérjen az utazó,
látni vágyván ősök kincseit,
s építi a gyászos helyből
Isten otthonát.
Ő ortodox szerb,
én Róma-hű magyar,
keresztet is másképpen vetünk,
mégis,
ugyanaz a Megfeszített,
ki hallgatja imánk,
hogy igazságaink viperavermében,
maggá váljanak szenvedéseink,
s belőlük, mint mustármagból,
támadjon égig-érő fa,
mely alatt mindenki
békét és életet talál.
Grábóci Mária,
Istennek Szent Anyja,
hallgasd meg imám!
