Ezer ruhája van a halálnak, ezer zászlóba öltözik.
Ezer száma van a halálnak, nincs év, melyen ne ülne ünnepet.
Csak a szenvedésnek van egyetlen arca, ezt látod ezernyi szemben, mert mindegy, hogy aggastyán vagy gyermek, férfi vagy asszony is lehet, élhet Mózes hitén vagy Jézusén, nevezheti bárhogyan Istenét, könnye egyformán sós és maró.
A végtelenülő névsor mellett a templom mutatja az Örökkévalót, idő ásít a sok múló szeszélyre, de Isten együtt sír velük.
Ember a gyilkos és az áldozat, nem több és nem kevesebb, jobb lenne, ha nem komédiázna, játszva sátánt vagy isteni bírót.
Fogadja el, hogy a törvény: élet és lélek, csak a másik által lehet önmaga, találja célját s Istenét, mert az éltető lehelet ott van mindenkiben: ha ezt leveszi, ő lesz kevesebb.
Útban egy író-olvasó találkozóra, régi barátom, Török Tünde megmutatta Kunhegyest is. A város hangulata rögtön megragadott, éreztem, hogy írnom kell róla, megkeresve azt az egyedi kincset, amihez hasonlót máshol nem látni, s Győrfi Lajos művében (1993) találtam meg. A legtöbb településen valamelyik konkrét szörnyűség áldozataira emlékeznek, Kunhegyesen azonban az egyetemes szenvedésnek, az áldozatok nemzetiségétől és hitétől függetlenül állítottak emlékművet, azonban nem csak általánosan, hanem konkrét arcot adva az áldozatoknak.
コメント