Ennek a kávémesének külön meséje van… Egy barátom elmesélte az álmát, a képeket és az érzéseket, s ebből született egy mese… Amikor megmutattam neki, ő másik befejezést javasolt, le is írta. Mind a két mese szép és érdekes, ezért mindkettőt közreadom – s nem kérdezem, kinek melyik tetszett jobban, hiszen mindenkinek az élete más kérdést ad fel, s más és más a válasz ezekre a kérdésekre…
- Szép volt? – kérdezte udvariasan a férfi, de közben le nem vette a szemét az útról. A választ meg sem várva, hogy a felesége elmesélje az álmát, elgondolkozva ennyit mondott: - Nekem ez a hely az álmom. Hidd el, nagyon szép lesz.
- Biztosan – válaszolta elszontyolodva a nő.
- Potom áron kínálják és az állapotfelmérés szerint bármit lehet belőle csinálni. Szálloda, golf, wellness… Beszéltem a bankkal, ők is látnak benne fantáziát.
- Utána olvastam a történetének…
- Találtál valami izgalmasat? – kérdezett vissza a férfi olyan hangon, amiből a nő kiérezte az abszolút érdektelenséget.
- Semmi különös. Emberek éltek benne és szerettek, aztán meghaltak. – De magában hozzátette: ők éltek és szerettek, nem úgy, mint mi. Mi csak úgy vagyunk.
Az ingatlanos a kastélyban várta őket, s bár megpróbált jó benyomást kelteni a férfira, első pillantásra látszódott, hogy a meghirdetésben szereplő „jutányos” ár valóban alacsony, de ebben az esetben reális is. A kastélyt valamikor igényesen megépítették, valamikor jobb lapokat is látott, de látszódott az is, hogy az elmúlt évtizedekben senki sem gondozta, csak használta. „Mint egy rossz házasságban”, gondolta az asszony. Amíg a két férfi a tervrajzok és az állapotjelentések fölött tárgyalt, az asszony úgy döntött, inkább sétálgat a kertben.
Én és ő
A kastélykert a természet és az ember örök harcáról tanúskodott: a természet visszavette azt, amit az ember egykor elhódított tőle. A bokrok buján terpeszkedtek, a virágágyásoknak már nyoma sem látszott, a bozót eltakarták a melléképületeket. Mégis, ahogy távolodott a kastélytól és az emberi alkotásoktól, egyre inkább átjárta a lelkét a harmónia. Úgy látszik, Isten jobb kertész, mint az ember, mosolyodott el magában.
- Igaza van, asszonyom
- Hogy? – kérdezett vissza meglepetten az asszony. Egy öregember állt előtte, kapával a vállán. Arcát ősz szakáll keretezte, mint a régi orosz ikonokon. Nagy volt a kísértés, hogy megkérdezze, nem Adrej-e a keresztneve, de valószínűtlennek tűnt, hogy az öreg kertész, ha valóban az volt, hallott volna Andrej Rubljovról, a híres ikonfestőről.
- Ez a rész valóban szebb, mint a kastély. A méltóságos úr is jobban szerette. Ha vendégek jöttek, a kastélyban fogadta őket, de ha csak tehette, visszahúzódott ide.
- Itt nincs semmi, csak fák és bokrok – vonta meg a vállát a nő.
- Valóban, asszonyom, igen szép fáink vannak, különösen ez – mutatott az öregember egy fára, amit talán féltucatnyi ember ért volna körbe, ha nagyon igyekszik. – Azt mesélik, hogy amikor Jenő herceg visszafoglalta a töröktől, ez a fa már itt állt, és az árnyéka alatt pihent meg. Akkor parancsba adta, hogy bárki is kapja ezt a földet, ezt a fát nem vághatja ki. Azt is mondták, hogy akkor hoz gyümölcsöt, ha a birtok urai jól élnek és gyarapodnak, de ha a család hanyatlik, a fa sem hoz gyümölcsöt.
- Talán igaz lehet – bólintott az asszony, - már nem látok rajta egyet sem.
- Rosszul nézi asszonyom – mosolyodott el az öreg. – Nézze! – mutatott az egyik ágra. – Emberöltők óta ez az első. Talán új élet költözik a birtokra.
- Talán így akarja a sors – válaszolta a nő.
- Nem, asszonyom, ha megengedi, rosszul gondolja. A sorsra csak a gyengék hivatkoznak, az erősek sohasem. Azok maguk alakítják a sorsot. Ha akarja, leszakítja a gyümölcsöt, beleharap, eldobja és semmi sem történik. De ha azt akarja a férjével, akkor újjáéled ez a birtok.
- Értem. Azt hiszem, illenék visszamennem a férjemhez.
- Ha egy perce van, még mutatnék valamit. A méltóságos úr nagyon szerette ezt a helyet. És nem csak a fákat és a bokrokat. Nézze! – Az öreg a kapával széthúzta a bozótost és láthatóvá vált egy kis házikó. – A méltóságos úr nagyon szeretett itt lenni. Azt mondta, már megbocsásson a szavakért, hogy a kastély az csak flanc, de ez a házikó az otthon. Itt szeretne élni. Itt minden meg van, ami kell a boldogsághoz: két szoba, egy konyha és egy mosdósarok. Nézze csak meg.
Az asszony belépett a házba. Nem volt sok látnivaló: málló vakolat, beszakadt tető, leszakadt ajtók… Mégis, a lelki szemeivel meglátta azt, amiről az öregember mesélt: egy nőt és egy férfit, akik boldogan élnek itt. Csendesen, mégis teljesen. Akik lehetnének ők is…
Kifele észrevett az ajtó felett egy feliratot: a szó már olvashatatlan volt, de egy „d” és egy „n” betű dacolt az idővel. Vajon mik lehettek a hiányzó betűk? Ezen gondolkozott, amikor kilépett a házikóból.
Meglepetésére nem az öreg kertész, hanem az ingatlanos várta kint. Most vette csak észre, milyen sima az arca, férfiban még nem látott ennyire simaképűt.
- Végre megtaláltuk! A férjével már végeztünk és elindultunk megkeresni önt. Kiválóan sikerült a megbeszélés, hamarosan egy mesés kastély tulajdonosai lesznek.
- A kertész hova tűnt? – kérdezte a nő.
- Az öreg? Nem tudom, néha feltűnik, néha meg el. De most biztosan nincs itt. Látom, felfedezte a kertet is, remélem, önnek is tetszett.
- Igen, nagyon szép.
- Persze más lesz majd. A férjével megegyeztünk, hogy ide golfpálya épül. Tudom, most nehéz elképzelni, de kiírtjuk a bozótost, kivágjuk a fákat és gyönyörű lesz.
- Ezt a fát is? – mutatott az asszony az öreg fára.
- Mindenképpen. Emberemlékezet óta nem termett gyümölcsöt. Persze a házikó is felesleges.
- Idén termett egyet.
- Egyért megtartaná a fát?
- Igen, és a házat is.
- Önök tudják – vonta meg a vállát az ingatlanos. – Tudom, az öreg sok mindent mesélt erről a házról, de nem kell komolyan venni. Ha gondolja, kóstolja meg azt a híres gyümölcsöt, nem érdemes miatta megtartani a fát. Persze, engem ez nem érint, ha átutalják a vételárat, bármit csinálhatnak, feltéve, hogy engedélyt szereznek rá a Felügyelettől.
Az asszony önkéntelenül is a gyümölcs felé nyúlt, de hirtelen megjelent előtt az öreg kertész arca. Mintha azt mondta volna, hogy a gyümölcs nélküli fa valóban felesleges. Egy gyümölccsel nem lehet jóllakni, de jele lehet a későbbi termésnek. Ha leszakítaná, igaza lenne az ingatlanosnak, a fa feleslegessé válna, ahogy a házikó is.
- Igen, mi tudjuk – rázta meg a fejét a nő. – Meg fogjuk tartani. A házikót és a fát is.
Hazafelé a kocsiban a nő énekelni kezdett. A férje először döbbenten nézett rá, aztán elmosolyodott és ő is csatlakozott dörmögős hangján.
Én és én
Megkerülte az épületet, miközben egy elhanyagolt rózsakert mellett haladt el. Az egyik rózsa éppen virágzott, vanília sárga szirmai egyszerre voltak elnyűttek és elevenek. A nő odalépett és beszívta az illatát. Különös, gondolta, szokatlan illata van, mégis mintha mindig is ismerte volna.
Körbenézett. Eddig fel sem tűnt, hogy a rózsák mellett málnabokrok sorakoznak. Szokatlan párosítás, mégis, mintha várta volna, hogy így lesz, sőt végül már meg sem lepte, hogy a málnabokrok után kis ösvény vezet a sűrűbe, ahol elhanyagolt gyümölcsfák hullatták le éppen utolsó virágszirmaikat. Hirtelen úgy érezte, járt már itt. Mosolygott a különös de ja vu érzésen, mikor meglátta, hogy érett földieprek piroslanak a fű közt. Az eper átmelegedett a napfénytől, az íze egyszerre volt édes és fanyarkás. A nő behunyta a szemét, hogy a gyümölcsre koncentrálhasson s hirtelen különös érzés fogta el. Érezte, ahogy bokáig érő szatén ruháját a bőréhez simítja a szél, a vállain borzongás futott át s ösztönösen a kendője után nyúlt, hogy magára húzza. Kinyitotta a szemét és összezavarodott, kényelmes cipőjében könnyedén tovább lépett a rugalmas farmernadrágban és a kötött pulóver nem engedte fázni sem. Tudta, hogy az orgonabokrok mögött van egy pad, és ahogy átbújt az ágak között, a pad ott volt. Csontszürkére fakult, szét is hasadozott, de egy ember súlyát még elbírta. Leült a nő, zavartan nézett körül. A sűrű lomb közül alig látott ki, mégis minden olyan ismerős volt. Egy pillanatra hallotta a távolból a harangszót, lovak fújtattak a közeli istállóban, valahol a kertben kislányok nevettek és készülő étel illatát hozta a szél. Fázott, megigazította a kendőt a vállán, s ahogy a tekintete a kezére esett, meghökkent, mennyire sovány és mennyire áttetszően fehér a bőre. Gyengének érezte magát, a lélegzetvétel sem esett jól.
Vissza kell menjek a házba, gondolta a nő, s megrázta fejét, hogy visszatérjen a különös, álomszerű élményből. Megcsapták a gallyak, ahogy sietős léptekkel elindult, s újra megkerülte a házat. Kötött pulóverén át megdörzsölte a karjait, nem értette, miért fázott az előbb, hiszen olyan gyönyörű idő van.
Ahogy a kastély bejáratához ért, hallotta odabentről a két férfi beszélgetését, de a nap túlságosan elvakította, nem látta őket, amikor belépett. Balra fordult és elindult egy világosabb szoba felé. Az épület többi része szinte teljesen ép volt, de itt a vakolat nagy darabokban lepotyogott, a következő szobába vezető ajtó egyik szárnya is leszakadt s csak oda volt támasztva a falhoz. Belépett, itt jóval sötétebb volt s emiatt megszűntek a színek. Baljós érzések vettek erőt rajta, s megint az a különös de ja vu. Ez a szoba szorongó érzést ébresztett benne. Éppen vissza akart fordulni, miközben elhessegette magától a rossz érzéseket, amikor földbe gyökerezett a lába: egy fekete nagykendőbe burkolózó öregasszony állt a szoba sarkában. Minden lélekjelenlétére szüksége volt, hogy udvariasan köszönni tudjon.
- Jó napot!
- Ő az? – kérdezte az öregasszony.
- Kicsoda?
- A választottad, az igazi és egyetlen.
A nő lélegzete elakadt. Az igazi és egyetlen, ismételte el magában, zavartan nézett az öregasszonyra, aki ugyanúgy, mozdulatlanul állt, mint az előbb, a félhomályban alig észrevehetően. Ezt a mondatot ő mondta, ott volt benne mint egy feszülő kérdés, de mintha a szoba falai is ezt suttogták volna.
- A férjemre gondol? – kérdezte és hátra simította a haját.
- Arra a férfira, akivel jöttél. Amikor elmentél azt mondtad, vissza fogsz jönni, annak az oldalán, aki az igazi és egyetlen.
A nő zavarba jött, egy pillanatra megremegett, a titkát ne tudhatta az öregasszony, nem tudhatta senki, kettejükön kívül biztosan nem.
- De hát nem létezik igazi és egyetlen – mondta végül hangosan. - Butaság azt hinni, hogy a boldogságunk csupán egyetlen embertől függ.
Az öregasszony nem felelt, nem is mozdult.
- Ön itt dolgozik? – kérdezte a nő.
- Nem emlékszel – jegyezte meg az öregasszony, s a szoba túlsó oldalára nézett, ahol egy ágy fejvég nyoma rajzolódott ki a falon.
A nő követte a tekintetét, bár egyre jobban fázott ebben a napfénytelen szobában. Felrémlett benne, hogy a hosszú gyapjú hálóing alatt vastag harisnyát is kellene viselnie a hideg ellen. De már nincs ereje kérni, nincs ereje a vizespohárért nyúlni, pedig a torka kiszáradt, a lélegzetvétel fáj. Rettegés tört rá, megszédült, úgy érezte menekülnie kell, mindegy hova csak el innen.
- Ott távoztál közülünk – mondta az öregasszony. – Hagyott téged elhervadni. Ékszer voltál, egy tárgy, amit meg kellett szerezzen, hogy birtokoljon, mint a többi sokszáz tárgyat, amik soha nem adtak neki valódi boldogságot, ezért újabb és újabb tárgyakat keresett.
A nő ránézett az öregasszonyra, fájdalom volt benne, a szeretni akarás, a magány és elhagyatottság fájdalma.
- A másik meg túl gyáva volt, hogy táplálni merje a szíved.
- Azt mondtam, visszajövök, ha megtalálom az igazi és egyetlent - suttogta a nő.
- Ő az? – kérdezte az öregasszony.
A nő kihátrált a szobából, egy pillanatig azt hitte sírni fog, de összeszorította az ajkait és határozott léptekkel elindult a kijárat felé. A férje az ajtóban éppen kezet fogott az ingatlanossal.
- Gyere, indulnom kell, sok dolgom van még – intett felé.
Kiléptek az ajtón, a nő a bejárat előtt nem messze álló két platánfára nézett.
- Hogy megnőttek ezek – jegyezte meg.
A férfi nem figyelt rá, csak beszálltak a kocsiba.
- Holnap visszajövünk. Megszerzem, ez a hely egy ékszerdoboz.
- Én még nem jöhetek vissza – mondta a nő. Ahogy kifelé hajtottak a birtokról, tekintetével kis keresés után megtalálta az egykori apró kápolna romjait.
A képek Lovasberényben, a Cziráky-kastélyban készültek.