A szobrász minden napját a téren töltötte. Keze már meggyengült, nem tudta faragni a követ, szeme meghomályosodott, nem látta jól azt a világot, amit egykor ábrázolt, de azt az egy szobrát, ami a téren állt, emlékezetében őrizte. Ez volt az egyetlen műve, ami megmaradt: a többit megvásárolták, elvitték messzi földekre a hírével együtt, de ez az egy szobor az övé volt. Ott ült minden nap a téren és már nem is a szobrot, hanem az embereket figyelte, ahogy a szobrot nézik.
Egy nap egy ismerősnek tűnő öregasszony ült mellé. Szótlanul ültek hosszú ideig, mire a szobrász összegyűjtötte a bátorságát és megkérdezte a nőt:
- A szobrot nézi?
- Nem, nem a szobrot.
- Hanem? - kérdezett vissza a szobrász.
- Magamat. Aki egykor voltam.
A szobrász ebben a pillanatban döbbent rá, miért tűntek ismerősnek a nő vonásai.
- Örülök, hogy itt van - nézett az asszonyra.
- Én nem - válaszolta a másik. - Gyűlölöm ezt a szobrot.
- Akkor miért jött?
- Kérni akarok valamit. És bármit megadnék érte.
- Ha tudom, teljesítem a kérését.
- Akkor semmisítse meg ezt a szobrot.
- Tessék?? - esett le a szobrász álla.
- Pusztítsa el. Gyűlölöm ezt a szobrot.
- De miért?
- Mert belezárt az időbe. Emlékszem, amikor készítette, még fiatal lány voltam, erős voltam, mert fiatal és csinos… A férfiak a lábam előtt hevertek, azt kaphattam meg, akit csak akartam. És akartam. Kivéve magát.
- Igen, közöttünk nem volt semmi sem. A modelljeimmel sohasem kezdtem ki.
- Mással sem. Ne finomkodjunk: nem volt egy férfiszépség, nő közelébe csak akkor kerülhetett, ha valakit megformált. Mégis, sokkal gonoszabb volt, mint a többi férfi.
- Gonoszabb? Ezt nem értem…
- Pedig egyszerű: a többi férfit boldoggá tette a tudat, hogy birtokba vehetik a testemet, ezért uralkodhattam rajtuk. De maga más volt: én csak álltam és ki voltam szolgáltatva annak, hogy mivé formáz engem a kőben. Nem csak birtokolta a testemet és a lelkemet, de uralta is, teljesen kiüresített, úgy, mint senki más. Valami új született a kőből a kezei alatt, valami, ami sokkal több, mint én, ami mellett csak egy színtelen és múló húsdarab voltam.
- Ezért gyűlöli a szobrot?
- Igen. Azon a napon, amikor elkészült a szobor, a rabszolganőjévé váltam. Onnantól senki sem nevezett már a nevemen, csak úgy, mint ennek a kőalaknak a modelljét. Csillogó szemekkel néztek rá és után csalódottan rám. És elvette a méltóságomat is. Más nő meg tud öregedni méltósággal, megszépíti az anyaság, az öregkor előtti utolsó fellobbanás, majd kedves nagymama lesz, de tőlem mindezt elragadta ez a kődarab. Bárki nézett rám, csak ennek a szobornak a vonásait kereste rajtam és sohasem találta meg. Ezért kérem és mindent megadnék érte, hogy megsemmisítse. Az utolsó pár évemben hadd legyek önmagam.
- Ezt nem tehetem meg… Nézze ezt a szobrot. Ez maga a megfaragott szépség, ami túl fog élni minket. Egy nap nem emlékeznek a neveinkre. jönnek a barbárok és elpusztítják a várost, a lakóit megölik vagy elhajtják, a szobor a romok alatt reked, de tudom, egy nap újra felszínre kerül, mert a szépség elpusztíthatatlan. És egy nap, amikor már a város emléke is elenyészett és semmit sem tudnak arról, hogy éltünk, a történelmünkről, a hőseinkről, csak úgy emlegetnek minket, mint az a boldog kor, amikor ez a szobor készült. Csak maga meg én tudnánk elpusztítatni, talán. Talán, mert mi alkottuk.
- Képes lennék… A gyűlölet erőt ad.
- Akkor tegye meg, nem akadályozom meg - válaszolta a szobrász és magára hagyta a nőt. Hazament, lefeküdt az ágyába és örökre elaludt.
A nőnek erőt adott a gyűlölet: amikor egyedül maradt a téren, ledöntötte a szobrot. Az a tér kövén darabjaira tört. Amikor az őrök megtalálták a szobor romjait, jelentették a város vezetőinek. Azok utasították őket, hogy vigyék ki a szobor darabjait a városszéli szeméttelepre. Évszázadok szennye rakódott rá, egészen addig, amíg a barbárok el nem özönlötték a várost, felgyújtották és lerombolták. Aztán a város nevét is elfelejtették.
Több, mint egy évezred telt el, amíg egy nyári zivatar le nem mosta a földet és a szennyet a szoborról, és egy földműves szántás közben rá nem bukkant. Bár a szobor torzó volt, így is megragadta a szépsége. Jó áron eladta egy műkereskedőnek, aki még jobb áron eladta egy múzeumnak. A fej és karok nélküli szobor a múzeum nevezetessége lett, a látogatók mindig megálltak előtte és arra gondoltak, milyen jó lehetett abban a korban élni, amikor ilyen művek születtek.
És találgatták, milyen lehetett a szobor arca és hogyan tarthatta a karjait.
A képet Ozsvárt Gábor készítette a kávémeséhez