Scana[1] az erdőtündér unatkozott. Reggel felkelt, köszöntötte a patakot, a fákat és a virágokat, rendreutasította a csintalan manókat, de még messze volt a dél és már mindennel végzett. Pedig egy erdei tündérnek sok dolga van, hiszen ő a felelős az egész erdőért. Scana mindig sértetten húzta fel az orrát, ha véletlenül valaki „erdei tündérnek” szólította: ők csak a fákért felelősek, de egy szakképzett erdőtündér multifunkcionális hivatallal rendelkezik, az erdő minden lakója, legyen élő vagy élettelen, mozgó, vagy helyhez kötött, engedelmességgel tartozik neki. Felemelte karjait és a madarakat hívta, azok rögtön megjelentek és jelentést tettek neki:
- Csirip, csirip, idegen közelít!
Scana először bosszúsan csettintett egyet: nem szerette a betolakodókat. Az emberek mindig zavart hoznak az erdőbe, még ha nem is ártottak neki, zavaró volt a hitetlenségük. Azt hitték, mert tanultak biológiát, hogy értik, hogy mitől nőnek a fák, hogyan élnek az állatok, de a harmóniát, ami az egész erdőt életben tartotta, nem értették. És akkor még szó sem esett a tündérekről, manókról, óriásokról és egyéb szörnyekről, amik mind ennek a harmóniának fontos részei voltak.
Scana behunyta szemét és táncolni kezdett. Láthatatlanul kezeibe fogta az erdei utakat és összegubancolta őket: egy Möbius-szalagot font belőlük, hogy hiába is iparkodik a vándor, mindig új utakra térve, mindig ugyanoda jusson. Elmosolyodott: a betolakodó néhány órát majd bolyong az erdőben, aztán hazamehet a városba, a benzingőzbe, az elektromosságba, a tömegbe, az okosholmik világába és nem fogja többé zavarni a becsületes álomlények világát.
Scana belevetette magát a hegyi tó jéghideg vizébe, eggyé vált vele, s közben arra gondolt, hogy ha egy ember érkezne a tóhoz, először megvizsgálná, hogy nem szennyezett-e, majd panaszkodna, hogy túl hideg. S ha nagyon vakmerő, akkor is csak óvatosan ereszkedne bele, dideregve minden mozdulatnál. Már délre járt az idő, amikor befejezte az úszást és kifeküdt a partra: mint tündérnek, elég lett volna, ha megrázza magát és azonnal megszárad, de szerette érezni, ahogy a napfény simogatja: a víz után a fénnyel is eggyé válhatott.
Behunyta szemét és az erdő zsibongásának szimfóniájára álmodott. Szendergéséből egy rávetülő árnyék ébresztette fel. Tudta, nem szabad megmozdulnia: a tündérek az emberek számára láthatatlanok, de a fűszálak hajlása talán elárulná. Nem lehet elég óvatos egy tündér, ha emberekről van szó…
- Szép vagy – szólalt meg a betolakodó.
- Ki vagy? Látsz engem? – kérdezett vissza riadtan Scana.
- Látlak.
A tündér szégyenlősen takarta el magát: - Te nem láthatsz. Ez a törvény: tündért nem láthat férfi szeme soha, az asszony számára is mindig láthatatlan.
- Én mégis látlak.
- Ember vagy egyáltalán, vagy csak egy erdei rém, aki emberalakot öltött?
- Ember vagyok, legjobb tudomásom szerint – mosolyodott el az idegen.
- Mit keresel itt?
Az idegen nehézkesen leült a földre, a tündérrel szemben: - Fáradt voltam. Megfáradtam az élettől. Úgy éreztem, útnak kell indulnom, mindegy hová, csak el. Mindent magam mögött hagytam, és egyszer csak az erdő szélén találtam magamat. És felismertem, hogy ez az az erdő, ahová gyerekkoromban sokat jártam. Eszembe jutott, hogy gyerekként óriásokat, tündéreket és manókat képzeltem ide.
- Nem képzelted… Valóban itt voltunk, de csak a gyermekek látnak meg minket. Ők még látják az igazi világot is a valódi mögött.
- Akkor gyerek lettem újra? – mosolyodott el az idegen. – Aztán beléptem az erdőbe. Ismerősnek tűnt az ösvény, így elindultam rajta, de valahogy eltévedhettem, mert mindig ugyanoda jutottam vissza. Az egyik kövön el is estem, kicsit lesántultam, hát otthagytam az utat és ide találtam.
- A manóknak! – kiáltott fel Scana.
- A manóba?
- Nem: a manóknak szólnom kell, hogy máskor ne vigyék túlzásba a tréfáikat. Biztos ők gáncsoltak el, amikor eltévedtél. Felismertél?
- Igen. Te voltál az a tündér, akit gyermekkoromban az erdőbe képzeltelek.
- Vagy ellenkezőleg, én képzeltelek téged! – nevetett fel a tündér. – Fáj még a lábad?
- Már nem – csodálkozott el az idegen.
- Hiszen gyermek lettél újra – állapította meg Scana. – Miért is sántítanál?
- Akkor megtaláltam újra azt, aki voltam, mielőtt felnőttem volna?
- Igen. Ami voltál, vagy ami mindenki volt egykor, amikor még fiatalabb volt az emberi faj. Egykor még hittek a mesékben, hitték, hogy van valami a láthatón és a foghatón túl, ami ugyanolyan lényeges. Akkor még kígyó lakott a házakban, manók a föld alatt és teliholdkor tündérek táncoltak a réten. Ma már nem hisznek semmiben, nem hisznek bennünk és már magukban sem.
- De a mesék hazugságok… - vetette ellen az idegen.
- Ezt mondják ma már az emberek… Elfelejtik, hogy a mese, az igazi mese nem más, mint a valóságtól megtisztított igazság. És ma már senkit sem érdekel az igazság, így a meséket sem mesélik tovább…
- Jó lenne itt maradni… És úgy élni, ahogy gyermekkoromban álmodtam.
- Rajtad áll – nézett Scana az idegen szemébe. – Ha akarod, itt maradhatsz velem, de ha úgy döntesz, haza is mehetsz… Választhatsz: nincs törvény, aminek hatalma lenne feletted, csak ha magad hajtod meg a fejed és fogadod el a törvényt.
- És ha hazamennék, akkor még visszajöhetek ide?
- Ezt nem tudom – rázta meg a fejét a tündér. – Amíg él benned a gyermek, addig nyitva áll előtted az út, még én sem tudnálak semmilyen bűbájjal távol tartani.
- Nem tudok dönteni… – vallotta be az idegen.
- Akkor engedd, hogy megöleljelek – lépett hozzá Scana.
Késő este ért haza a férfi. Az asszony tudta, hogy ilyenkor nem szabad megkérdeznie, milyen napja volt, inkább csak gyengéden átölelte. Talán egy óra is eltelt addig, amíg a férfi mesélni kezdett a napjáról.
- Olyan ostoba dolog a halál. Soha nem tudom megszokni. Ma is behoztak egy embert. Nem csinált semmi különöset, csak elesett a lépcsőn, de olyan szerencsétlenül, hogy kómába esett.
- És tudtatok rajta segíteni?
- Mindent megpróbáltunk, de nem.
- Ilyen már máskor is előfordult, nap, mint nap. Ilyen a hivatásod.
- Igen, de ez más volt. Nagyon furcsa. Amikor meghalt, akkor vettem csak észre, hogy mosolyog…
[1] utalás Szkádira, a skandináv mitológia egyik istenére
A képeket köszönöm Tike Esthernek!
Kommentarer