Idősebb Stirber Lajos és minden magyar emlékére, aki harcolt a II. Világháborúban
A vers 2015. november 20-án hangzott el először, Észak-Komáromban, az id. Stirber Lajos életét bemutató “Azt a csillagot…” c. kiállítás megnyitóján.
Megírnom mit érzek csak pár sort enged nekem, e halványzöldszín tábori levél, és körülöttem a csontporlasztó tél. Minden szóhoz, mit Neked írok, ezernyi gondolat tapad, mint jégcsap a körlet oldalán, tudom, majd szíveddel olvasod.
Szeretném, ha hallanád, hogy hegedűszót küldök neked innen, hogy fagyasztó szél süvít, de hidd el nekem, hogy e zenét szívedben őrizni tudod, nem nyomja el ágyúugatás, tankcsörömpölés.
Szeretném, ha úgy látnád velem, a világot, ahogy festettem neked, mert a szépség is örök, ha van szem, nyitott a szépre, hiába zúdul ránk hazugságok árja, az lekopik, csak az igaz örök.
Szeretném, ha szívedben visszhangozna minden ima, mit Édesanyád értem mondott el, mert hidd el, kit Isten vezet, az nem veszhet el, lelke hazatér s mindig ott leszek veled.
Süvít a szél, fölöttünk Sztalin orgonák, minden perc kincs, míg tart az életünk, míg kezem karomhoz tapad, míg a gránát nem roncsolja szét… Sietnem kell, hogy elmondjam neked, hogy nem volt hiába a küzdés, a harc, csak a háború lehet vesztes, soha a haza, hogy hidd, hogy élni fog, mert jöhetnek zsarnokok, szivárvány minden színében ragyogók, eltűnnek, csak a haza örök.
Fiam, most mennem kell, hív a sorsom, talán a halál, de tudom, hitem benned él, és e hitben ott leszek veled.
A vers, Gáll Zoltán Dávid csodálatos előadásában: