Juhász Cilinek
Fent egy hegyen, hol egykor acélcsövekben várt a tűz és halál, most holt vasak között keresem a múlt emlékeit.
Egy bunker mélyén, sok szemét, régi bútorok, székek között feszület.
Semmi különös. Két fadarab, rászegezve öreg nejlonzacskó, Istent idézi meg.
Mégis, ki áll, itt elgondolkodik: a művész szemétből formálta Istenét.
Ahogy az Írás mondja: mit mások keze elvetett, szegletkővé lett, a Házban, hol Isten lakozik.
Állok e szemét-feszület előtt, s eszembe jutsz: vajon a Te sorsodat miből formálja az Alkotó keze?
Állsz az Élet kapuja előtt, sok jó és rossz vár reád, másnak talán semmiség, Te formálod azzá.
Mondanám, de hazug lenne a szó, hogy utad bársony és puha legyen; de az út sohasem sima és egyenes, üres lenne, ha ezt kívánnám Neked.
Sok rossz vár majd rád, sok szemét, mit utadba sodor a szél, fájdalom, betegség, s látszólag oly kevés öröm.
Vedd a kezedbe életed, legyen saját a lelked, s mi másnak, értéktelen vacak, legyen a kezedben arany.
Legyen kezedben arany,
mitől más, kit csak a föld szült,
irtózva menekül,
formáljon mindből keresztet kezed:
keresztet, mi eget-földet, elszürkült emberszíveket egységbe összefog, légy mindenkinek, ki csak lát vagy találkozik Veled, a szerető velünk szenvedő reményt adó Isten-arc.
Így legyen!