Az idősebb nemzedék tagjai, mint én is, fenntartással kezeljük a „szocialista” szót… Fiatalkorunkban ez a szó fosztóképzőként működött, s amikor a demokrácia, a gazdaság elé tették, tudtuk, hogy pont az ellenkezője igaz: a szocialista demokrácia, mindent kifejezett, csak a népakaratot nem, a szocialista gazdaság meg működésképtelen volt.
Mégis, hiszem, kár lenne ezért a szóért: a szociális igazság alapelvvé emelése, a szociális gondolkodás jóval megelőzte azokat, akik erőszakot követtek el ezen a fogalmon. Ezt az igazságot Prohászka Ottokár már jóval azelőtt zászlajára emelte, hogy a nemzetközi és a nemzeti szocializmus ideológiává silányította volna.
Prohászka Ottokárt sokféleképpen minősítette az utókor: antiszemitának, reakciósnak, lázadónak – a mai, politikai korrektségbe zárt szemlélet igazolva lát minden vádat ellene. Én azonban, nem tagadva esetleges hibáit és tévedéseit, egy jóra és igazságra törekvő keresztény magyar pap arcképét szeretném felmutatni.
Prohászka Ottokár morva családból származott (a fiatalok kedvéért: ma már Morvaországot hiába keresnék a térképen, a népek börtönének tartott Osztrák-Magyar Monarchiában még létezett, de a győztesek az I. Világháború után a népek önrendelkezésére hivatkozva megszüntették ezt a szláv országrészt).
Érdemes elgondolkoznunk ezen a tényen: Prohászka Ottokár szláv származású volt, így lett a magyar katolikus egyház egyik szellemi vezetője, az a püspök, aki Horthyt kormányzóvá választása után felszólította az eskütételre – akkor ezen a tényen senki sem akadt fenn, de talán még észre sem vette. Ma Szlovákiában elképzelhetetlen magyar anyanyelvű püspök, már azt eredménynek kell tekintenünk, hogy magyarul is tudó segédpüspök szolgál.
Ha Nyitrán járunk, érdemes elzarándokolni a kápolnához, ahol megkeresztelték 1858-ban és imádkozni azért, hogy a felvidéki magyarság megkapja azt, amiért a rendszerváltás óta imádkozik: magyar püspököt.
Fájdalmas arra gondolni, hogy ma a kápolna falán egy tábla Szűz Máriát, mint Szlovákia Patrónusát nevezik meg – nem azért fájdalmas, mintha azt hinnénk, hogy Szűz Mária nem ugyanúgy szereti a szlovákokat, mint a magyarokat – de őseink, őseim, akik ebben a városban éltek, a Magyarok Nagyasszonyához imádkoztak ezen a helyen.
Ottokár útja egyenesen, kitérők nélkül vezetett a papsághoz. 1873-ban került be az esztergomi kisszemináriumba (ez még nem papképző volt, hanem csak annak előszobája) és 1882-ben kezdte meg papi szolgálatát az esztergom-kertvárosi plébánián. Esztergomi éveiben a Magyar Sion c. katolikus lap társszerkesztője és az Esztergom c. politikai lap szerkesztője.
1905-ben nevezték ki székesfehérvári püspöknek. „Bevonulása” rendhagyó módon történt: a vasútállomást feldíszítették érkezésére, kivonult a város krémje – és Prohászka nincs sehol! Senki sem vette észre az egyszerű papot, aki útitáskájával észrevétlenül szállt le a vonatról és gyalogosan indul el a püspöki palota felé. A szenteket az attribútumok alapján szokták felismerni: ha egyszer Prohászkát szentté avatják, jelképe az esernyő és a breviárium lehetne, amivel mindig sétálgatott a városban.
Működését nehéz lenne kategóriákba sorolni: harcolt Ady Endre és a Nyugat szellemi hatásai és a forradalmi munkásmozgalom ellen, ellenezte Magyarország részvételét a világháborúban, de modernista nézetei miatt Róma több könyvét is betiltotta. (Érdemes azonban megjegyezni, hogy a tiltás csak a könyveire szólt, X. Szent Pius pápa ennek ellenére is nagyra becsülte Prohászkát.)
Hiteles ember volt – Gárdonyi, aki egy időben eltávolodott a katolikus hittől, hatására tért vissza a keresztény hithez. Ő írta róla: „Köszöntöm a napbaöltözött embert, akit Isten homlokon jelölt a kiválasztottság jelével…” (1912)
Ma Prohászka életművéből túlhangsúlyozzák úgynevezett „antiszemitizmusát”. Sokat lehetne idézni tőle, ami alátámasztja és cáfolja ezt, én két zsidó származású keresztény véleményét idézzük.
Az első Szerb Antal (az ő keresztapja volt Prohászka!): „A barokk pompában és élettávolságban megmerevedett katolicizmus átalakítása és emberivé tétele volt a hivatása Prohászka Ottokár székesfehérvári püspöknek, aki az Egyház keretein belül a nagy felszabadítónak azt a szerepét játszotta, mint amit a lírában Ady Endre.
Prohászka az egyházi szónoklatba belevitte a kor individualizmusát, az egyéni hangot, megmutatta, hogy a prédikáció is akkor szól leginkább a szívekhez, ha belülről jön, az élmény megilletődöttségével, mint egy jó lírai költemény. A katolikus hitet társadalmi beágyazottságában tekintette, mint emberek hitét, akiknek nem szabad már itt a földön elkárhozniuk azért, mert nincs kenyerük. Egyéni színezetű katolikus-szocializmus megalapítója lett.”
Gondoljunk bele: Bajorország talán Németország legjobban működő része – talán nem véletlen, hogy ott a keresztényszociális gondolkodás vezet. Vajon, ha Porhászka életben marad és Magyarország ezt az utat járhatja végig, ha engedik, hogy ezen az úton járjunk, vajon mi hol tartanánk?
A második idézet Sík Sándortól való: „Az a nemzedék, amely ifjúságának nagy szenzációjaként élte át Az Endre költészetét, mindennemű költészetet többé-kevésbé mindig az ő mintája szerint fog elképzelni. Lehet-e csodálkozni, hogy a XX. századi Magyarországnak az a csodálatos tüneménye, akit Prohászkának nevezünk, nem csak tömegeket bűvölt el páratlan lendületével, hanem a mélyebb és előkelőbb szellemek ezrei számára is termékenyítő, életalakító élménnyé lett”
Véletlen talán, hogy Prohászkát mind a ketten Ady Endréhez hasonlították? Nem hiszem. Mind a ketten a magyarságért aggódva kerestek új utakat, azonban minden jó szándék mellett ellentétes megoldást találtak: Ady a népköztársaság, a püspök az újjászülető nemzeti királyság támogatójává vált.
Mint korának megannyi püspöke a szociális kérdés volt társadalmi működésének középpontjában: megszervezte a fővárosba kerülő cselédlányok lelki gondozását (akkor még Budapest egy része a Székesfehérvári Egyházmegyéhez tartozott), megkezdte a földosztást a püspöki birtokokból, harcolt a női egyenjogúságért, a keresztényszocializmus egyik vezéralakjává vált.
Írhatnánk még sokat püspöki működéséről, de talán ez az egyetlen mondata mindent összefoglal:
„Szeress nagyon, szeress áldozattal, szeress kifogyhatatlanul! Ne hagyd magad legyőzetni a nehézségekkel, közönnyel, sikertelenséggel.”
Halála életéhez méltó volt, emlékezete életéhez méltatlan.
Életében sokat betegeskedett, krónikus álmatlanság gyötörte, de nem kímélte magát. 1927. április 1-én az Egyetemi templomban prédikált, mikor agyvérzést kapott, melybe másnap belehalt. Hősi halál volt, egyenértékű azzal, amikor egy katona a harctéren veszíti életét. Ma a templomban egy szerény emléktábla emlékezik meg erről.
Azt írtuk, emlékezete életéhez méltatlan volt, hiszen életműve útjában állt a baloldali ideológiáknak.
1934-ben, a Károlyi-kertben állították fel a szobrát. A helyszín szimbolikus volt, hiszen akkor, abban a pillanatban, úgy tűnt, hogy a Károlyi-kormány szellemiségével szemben mégis az ő keresztény hite győzedelmeskedett, azonban tizenév múltával fordult a történelem kereke.
1945 után Károlyi Mihály visszatért és ellenérzését fejezte ki, hogy politikai ellenfelének szobrát kell néznie. Prohászka holtában talán még veszélyesebb volt, mint életében, hiszen a halálra ítélt keresztény Magyarország jelképévé vált. Halálának 20. évfordulóján huszonötezres tömeg emlékezett rá Székesfehérváron. Néhány napra rá, 1947 április 26-ának éjszakáján Faludy György vezetésével ledöntötték a szobrát. Pireuszi és olcsó győzelem volt.
Károlyi 1949-ben emigrációba kényszerült, s 1975-ben emelt szobrát 2012-ben költöztették el az országház közeléből.
Faludyt 1949-ben tartóztatták le, majd Recsken, a hírhedt kommunista haláltáborban raboskodott. Tisztelve Faludy tehetségét és szenvedéseit, felmerül a kérdés: szabad-e másokat megfélemlítve, a liberalizmus nevében utat nyitni egy diktatúrának?
Mégis, ne ezért emlékezzünk rá, mert életműve és hite meg fog tisztulni az utókor gáncsoskodásától, hanem azért, mert gondolatai ma is aktuálisak, felekezettől függetlenül minden magyarnak. Hitt a magyarságban és ez a hite legyen örökségünk:
„Kelet hatalma a mi domború mellkasunkon tört meg, Nyugat civilizációja széles hátunk mögött indult virágzásnak”.
Comentários