Jézus feladatul adta nekünk, hogy legalább annyira legyünk okosak, mint a világ fiai... De vajon tudjuk-e annyira szeretni Őt, mint amennyire a világ fiai szeretik egymást?
Kamaszként nevettünk öreg nénikéket, kik reszkető hangon, orgona szavára, múlás illatú templomi sötétben énekelték: „Szerelmes Jézusom”
Hisz a szerelem más, tudtuk jól tizenévesen: vad és lángoló, örök kavargás, férfi és nő tánca, lobogó.
De tudnálak-e úgy szeretni, Istenem, ahogy a fiú vágyja a lányt, s leány a párját?
Borotválkoznék-e templomba menvén, mint ha szerelmemmel találkoznék? S ahogy vigyázva falatozik a szerelmes, hogy csókja jó ízű legyen, tudnám-e úgy tartani böjtödet?
S vajon betölt-e az öröm Húsvét reggelén, mikor a Nap az üres sírra tekint, mint a szerelmest az első ölelés?
Édes-e annyira nekem, a csendnapok után felzengő orgona és harang, mint a leány-kacaj?
Már nem vagyok ifjú szerelmes, s nem vagyok Istent-lelő öreg, e kettő között írtja lelkemet a közepesek könyvének lapjai, hústalan pénteken, kihűlő lelkemen,
vajon teremt-e bennem is Istenszerelmet fogyó életem?