Sem halál, sem betegség… Szajol 2026.10.17.
Édesapám az Úr 2026. évének október havának 16. napján, pénteken távozott el közülünk. 16-án, mint Édesanyám, és pénteken, mint Jézus kereszthalálának a napján.
Az arra a napra tervezett rendhagyó irodalomórát lemondtam, hiszen egy ilyen eset rengeteg ügyintézést jelent: halottkém, halottasszállítók, temetkezési vállalkozó, barátok rokonok értesítése telefonon és végül Édesapám gyászhírének nyilvánosságra hozatala. S este szűk családi körben koccintás és emlékezés rá.
Keresztény ember számára a halál fájdalmas búcsúzás, de hitünk szerint a remény öröme is, hiszen tudjuk, hogy aki eltávozott közülünk, az hazatért Urunkhoz. „Ne szomorkodjatok, mint a többiek!” tanít minket az Apostol a Tesszalonikaiaknak írt levelében, s Apám erre hitre tanított minket.
Egy pillanatra sem merült fel bennem, hogy a másnapra tervezett rendhagyó irodalomórámat is lemondjam. Apám életében a kötelesség mindig az első volt, úgy éreztem, emlékéhez nem lenne méltó, ha a gyászra hivatkozva cserbenhagynám a szajoli cserkészeket. Ha hittem volna az előjelekben, biztosan visszamondom, de én az Úrban bízom, ezért szombat délben nekivágtam a feladatnak.
Egyedül, mivel az alkotótársam, Tünde, betegsége miatt nem tudott eljönni, így végig kellett gondolnom, hogy ha pótolni nem is tudom, de mivel helyettesíthetem a jelenlétét és a hangját. Utólag bevallom, hogy fáradt voltam és kimerült, nem tudtam, hogy pontosan mit fogok mondani: nagy vonalakban éreztem a délután ívét, de belül csak az ürességet éreztem. Azonban az üresség az emberben képes adni a Léleknek, amiben mindannyian élünk, mozgunk és vagyunk (vö. ApCsel 17,28).
A péntek volt a gyász ideje, de a Szombatot az Örökkévaló adta nekünk, a vasárnapot pedig Jézus szerezte nekünk: hiszem, hogy Isten irgalmassága ellen vét, aki nem örvendezik és ünnepel ezen a két napon.
Hálás vagyok a szajoliaknak és különösképpen a szajoli cserkészeknek, hogy elmehettem hozzájuk. A boldogságról beszéltem, ami az ember útja lehet a földön, közben Pál apostol szavait kiegészítettem: sem halál, sem betegség nem választhat el minket Krisztus szeretetétől (Róm 8,). Édesapám halála, Tünde betegsége – és Isten mégis megadta, hogy csodálatos emberekkel és fiatalokkal találkozhassak. S csak remélni tudom, hogy ezen a délutánon, a szajoli református templomban adni is tudtam, nem csak kapni.
Az előadás végén a közös versírás előtt Édesapám gondolatait idéztem:
„Az egész életem szép és jó volt, mert mindig szerencsés és optimista voltam, még az evilági dolgokban is. Valószínűleg azért vagyok optimista, mert mindig szerencsés voltam és azért érzem magam mindig szerencsésnek, mert optimista vagyok. Mindez annak köszönhető, hogy a Végtelen Szeretet elintézte, hogy higgyek abban: ha kéréseinkkel fordulunk az Úrhoz és élünk is a segítségével, nekünk „minden a javunkra válik””
„Mind ezek miatt arra kérem gyászolóimat, hogy ne sajnáljanak, csak imádkozzanak értem és mindenkiért, még az öngyilkos merénylőkért is. És magamra vonatkozóan idézem Szt.Pált: „Hiszen számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség. Ha viszont tovább kell élnem, az gyümölcsöző munkát jelent.”
Persze az idézett szöveg rám sokkal gyengébben igaz, mint írójára, mert, először: az én életem sokkal-sokkal távolabban van Krisztustól, mint Pálé, másodszor: ha még tovább kell élnem, amíg élek, addig munkám messze kevésbé gyümölcsöző, - ha egyáltalán ennek lehet nevezni - mint az övé.
Mindenkit nagy szeretettel csókolok, üdvözlök és nagyon remélem, hogy majd egyszer a Menyországban, mostani értelmünkkel el nem képzelhető mértékkel örülhetünk az Úrnak és mindannyian egymásnak örökké.”
S a vers, amit a szajoli cserkészekkel együtt írtunk:
Az idő, ez öreg vándor,
megáll a Tiszánál, Szajolnál,
s kicsit horgászik, elmerülve
e csendes, békés világban.
Nyugalmat talál, közösséget,
szinte családdá válik a sok barát,
gyermekei gyermekkort idéznek.
A templom harangjának
hangja messze száll,
e helyet otthonná teszi a szeretet.
Hozzászólások