Temetőtánc

Búcsúzó nap fénye, gyertyalángokat táncoltat a november esti szél, megszínesedett falevelek halál-szép színei, vadgesztenyék pattognak a temető-ösvényen, mécsesek fénye életre kelti a sírok városát.

Keresem a holtakat, keresem bennük magam, keresem bennük otthonom.

Mert otthon csak ott van, hol már nem üres a temető, ahol van kiért gyertyát gyújtanod.

Járom a sírokat, keresem a holtakban magam.

Egy sír, a falu papja volt, más föld szülte, de sorsa itt végeztetett. Gyermeke nincs, de sírján mindig mécses ég. Mindenről lemondó, mégis: teljes élet.

Egy sír, barátom volt, testét a rák falta fel, míg élt, mindig mosolygott, panaszszóra nem nyitotta ajkát, lelkét betöltötte a várakozás.

Gyermekek sírja, rajtuk a dátum ’44 decemberé, történelemkönyv márvány lapja sírjuk, ostoba felnőtt játék, gránát végzett velük, s arra gondolok: mi lett volna sorsuk?

Gyermek sírja, halála előtt pár nappal még játszottam vele, két Karácsony között jött érte a halál angyala, nyitott koporsóban búcsúztam tőle, arcán béke volt. Sírjánál mindig arra gondolok: vajon az én életem lesz-e valaha olyan teljes, mint övé volt egy évtized alatt?

Nagymamám sírja, vetette őt a sors ide-oda, Amerika és Kárpátalja közt. Kemény asszony volt, aratott mellette a vész és halál, de meg nem tört soha, ahol élt, a lakásból mindig otthont teremtett. Vajon erejének örököse leszek?

Öreg barátom áll egy sír előtt, benne sorsának társa, kedvese, hallgat, de ha kérdezném, mondaná: angyal volt. S hangjában a bizonyosság: tudja, vár reá, s együtt lesznek újra.

Fiatal lány sírja, még húsz se volt, mikor érte jött a halál, az élet ízét kóstolgatta éppen.

És ott állnak, mint varjak, feketeruhás, sokszoknyás sváb öregasszonyok, évről évre ritkulnak, tűnnek, talán már nem is sírokhoz járnak, inkább a kort siratják, mely szülte őket, úgy állnak ott, mint emlékkövei egy elmúlt, igazabb világnak, ahol a szó szent volt, s a kötelesség: élet.

És ott állok én, egy élő-halott, s nem tudom mit kell tennem, hogy egy nap sorsom beteljesedjen, mit vár tőlem Isten, ott állok én, kétségek között.

És ott futkos fiam, neki még játék mindez, élet és halál, vadgesztenyékből keresztet rak a sírokra, s máris messze fut.

S a vadgesztenye-kereszt válasz nekem.

Adassék nagyobb dicsőség Istennek!

Solymár, 2009.