Szerelmed még szívemben ég múlt emlék örökké. Gyűlölöm, hogy szerettelek, lépted üteme lett szimfóniám, hogy szerelmed formált azzá, ki vagyok, s kacajod echo[1]-ja minden hangjegyem. Sorsomból tépem emlékedet, mindazt, mit te adtál nekem. Bosszúból ellopom istennő énedet, diszharmóniában nyer új életet, dühödt istenséget kap zsenim. Hátrahagylak, mint levett ruhát, szürke, kicsiny csigahéj sorsodban, s már nem szólít senki így: Königin[2]. Megöregszel, futván a sorsod, mit
