Szerelmed még szívemben ég múlt emlék örökké.
Gyűlölöm, hogy szerettelek, lépted üteme lett szimfóniám, hogy szerelmed formált azzá, ki vagyok, s kacajod echo[1]-ja minden hangjegyem.
Sorsomból tépem emlékedet, mindazt, mit te adtál nekem.
Bosszúból ellopom istennő énedet, diszharmóniában nyer új életet, dühödt istenséget kap zsenim.
Hátrahagylak, mint levett ruhát, szürke, kicsiny csigahéj sorsodban, s már nem szólít senki így: Königin[2].
Megöregszel, futván a sorsod, mit egykor megéltél velem s hogy még élsz, észre sem veszik..
Közben én szárnyalok, világot ámít s némít zeném, de nem tudja senki sem, hogy mindezt elcserélném csak lennél újra nekem „halhatatlan kedvesem”.
Néhány gyakorlati tanács: Ha Martonvásárra vezet a sorsunk, érdemes a kastély mellett a város más nevezetességeit is megnézni, többek között Nagy János szobrászművész és Troznai István öntőmester alkotását, Beethoven és a halhatatlan kedves című szoborkompozícióját is.
A vers Török Tünde előadásában:
[1] visszhang (latin) [2] királynő (német), Tännhauser szólította így Vénuszt Wagner operájában További lullázások ide kattintva olvashatók!