„…bátor lelkek fölött vasnak nincs hatalma”
Feleségemnek, Rozványi Erikának és a solymári fiataloknak
Petőfi egy évvel a forradalom után a barátjával, Teleki Sándorral egy kolozsvári fogadóban száll meg. A forradalom polgárosodott, az álmok realizálódtak, s ebben a szép új világban Petőfi nem találja a helyét, felidézi hát az egy évvel korábbi eseményeket, megidézi barátait, akikkel egykor együtt álmodtak egy szebb és igazabb hazát és felteszi a kérdést: vajon ezért küzdöttek?
Zene:
Európa csendes, ujra csendes, Elzúgtak forradalmai… Szégyen reá! lecsendesűlt és Szabadságát nem vívta ki.
Magára hagyták, egy magára A gyáva népek a magyart; Lánc csörg minden kézen, csupán a Magyar kezében cseng a kard.
De hát kétségbe kell-e esnünk, Hát búsuljunk-e e miatt? Ellenkezőleg, oh hon, inkább Ez légyen, ami lelket ad.
Emelje ez föl lelkeinket, Hogy mi vagyunk a lámpafény, Mely amidőn a többi alszik, Ég a sötétség éjjelén.
Ha ami fényünk nem lobogna A véghetetlen éjen át, Azt gondolhatnák fönn az égben, Hogy elenyészett a világ.
Tekints reánk, tekints, szabadság, Ismerd meg mostan népedet: Midőn más könnyet sem mer adni, Mi vérrel áldozunk neked.
Vagy kell-e még több, hogy áldásod Ne érdemetlen szálljon ránk? E hűtlen korban mi utósó Egyetlen híveid valánk!
Petőfi: (belép, odamegy a kendőcskékhez egy pillanatra megáll, majd az asztalhoz megy, meggyújtja a gyertyát. Leül az asztalhoz és a naplóját lapozgatja. Teleki belép, Petőfi felnéz a jegyzeteiből)
Teleki: Szervusz, Petőfi!
Petőfi: (feláll , kezet fog, hellyel kínálja )Isten hozott, Teleki. (a papírjaiba néz és sóhajtva mondja) A világ elfelejtett minket. És elfelejtette a forradalmat is
Teleki: Rossz híreket kaptál?
Petőfi: Egy éve kezdtük el a forradalmat és lassan minden összeomlik.(feláll, idegesen járkál)
Teleki: (feláll, megállítja Petőfit a járkálásban) Sándor, tudom, a szüleid miatt aggódsz, sötéten látod a világot.
Petőfi: Lehet, hogy meghalnak, és én nem leszek mellettük, mert Erdélyben harcolok Bem seregében. Egy hazáért, ami csak álmainkban él.
Teleki: (lelkesen) Nem csak álmainkban! Együtt szolgálok veled Bem seregében, aki a szabadság régi bajnoka.
Petőfi: Bemet apámként szeretem, jól tudod, de nem ő tartja bennem a reményt.
Teleki: Hanem?
Petőfi: Az egyszerű közkatonák. Akiknek talán nem adott semmit se a haza, még fegyvert se. Maguk kalapálták otthon egyenesre kaszáikat, s álltak be a szabadság piros-fehér-zöld zászlaja alá. Ha szabad lesz a haza, az ő érdemük lesz, nem a grófoké és nem a nemeseké.
Teleki: (felnevet) És ezt éppen egy grófnak mondod. Emlékszel, amikor bemutattak neked, hogy íme, gróf Teleki Sándor…
Petőfi: (felnevet) Én ridegen közöltem, hogy te vagy az első eleven gróf, akivel beszélek. Te meg…
Teleki: (megjátszott dühvel idézi magát) Hát döglöttel beszéltél-e? (ő is felnevet) Aztán velem sem sokra mentél, mert magam is csak olyan vad gróf vagyok!
Petőfi: Az egyetlen gróf, akit a barátomnak fogadtam. Nem hihetetlen, hogy másfél éve voltam vendéged Koltón, Júliámmal, ifjú feleségemmel?
Teleki: (leül) Egy másik világ volt még. Csendes volt minden, mint a tél tavasz előtt.
Petőfi: (leül) Szeptember volt és szerelmes voltam, mint minden ifjú férj a nászútján. Szegény Júliám sem sejtette még, mit jelent, egy költő nejének lenni.
Teleki: Akkor írtad, talán legszebb versedet. (Petőfin, Telekin a fény elsötétedik)
Ifjú 1.: (megjelenik, csak rajta van fény, a háttérben a Koltói kastély képe jelenik meg)
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, Még zöldel a nyárfa az ablak előtt, De látod amottan a téli világot? Már hó takará el a bérci tetőt. (fény vissza Petőfire és Telekire, ifjú ki)
Teleki: Amikor először olvastam versedet, arra gondoltam, hogy talán azért kellett felépítenie az őseimnek a kastélyt, hogy egyszer ott írd meg a Szeptember végén-t.
Petőfi: Általad, barátságunk által tanultam meg, hogy nem az számít, hogy kin milyen ruha van, dolmány, vagy gatya, hanem az, hogy milyen szív dobog a keblében. És téged ezennel kinevezlek tiszteletbeli közkatonának!
Teleki: (felpattan és tiszteleg) Igenis! (visszaül Petőfi mellé) Ennél nagyobb kitüntetést még Kossuthtól se kaphatnék.
Petőfi: Örülök, hogy pont ma, te vagy mellettem.
Teleki: Pont ma?
Petőfi: Igen. Ma. 1849. március 14-én, készülve a forradalom egy éves évfordulójára. Amire csak mi emlékezünk.
Teleki: Ne légy olyan borúlátó!
Petőfi: Megkérdeztem a fogadóst, terveznek-e itt Kolozsváron valami ünnepséget, ő visszakérdezett: Ugyan miért? Mit kellene ünnepelni? Én azt válaszoltam, a forradalmat, a honszabadság születésnapját. Azt a kis pesti lármát? – kérdezte gúnyosan!
Hát nem! (csap a naplójára) Az a nap nem egy kis pesti lárma volt, hanem forradalom, amikor a nemzet végre magára talált! És ha más nem is akar emlékezni, hát én fogok – és te is emlékezni fogsz velem barátom.
Teleki: Hát vágjunk bele, kedves barátom!
Petőfi: (naplójába néz) A bécsi forradalom híre előző este érkezett meg Pestre. Éreztem, most eljött a tettek ideje, de a tettekhez dal is kell, a magyar Marseillaise. Dübörgött bennem az erő, hogy én írjam meg.
Teleki: Így született a Nemzeti dal…
Petőfi: Igen. Már egy napja formálódott bennem. Nem búsongó dallam, hanem győzelmi induló. Mi a Pató Pálok országa vagyunk, szívesen halasztjuk későbbre a nagy tetteket. Még Kossuthnak is kétszer kell hadba hívnia a népet, hogy egyszer nekiinduljon, de az én versem harci riadó volt: most vagy soha.
Teleki: És a nép megértette ezt?
Petőfi: Meg. Versem gyertyaláng volt, mely tűzvésszé dagadt. Hajnalban a Pilvax kávéházba siettem, de kevesen voltunk, hát továbbmentünk barátainkhoz, hogy kiáltványt írjunk a magyar néphez.
Teleki: A kevesek között, akiket ott találtál, volt Vasvári Pál.
Petőfi: Szegény Pali mindig a kevesek között volt. Nem ismer se Istent, se embert, csak hazát. (elhallgatnak) Megpróbálom magam elé képzelni, hol van, most éppen mit tehet.(sötét)
Vasvári Pál: (Fény rá, előlép a háttérből) Én az örök lázadó, tizenkét pontnak kovácsa, győztes forradalmunk után csend őrzője lettem.
Petőfi: (Vasvári felé fordulva) Te, ki király ellen lázadtál, az új kormánynak fejet hajtottál.
Vasvári Pál: Titkár lettem, ki papírral, számokkal harcol.
Petőfi: Békédet még sem lelted.
Vasvári Pál: A hazám nem lelt békére, ránk zúdultak ellenségeink. Az íróasztal mellől a háborúba mentem. A hivatal helyett az Erdélyi Havasokban leltem otthonomra. Küzdök, míg a győzelmet, vagy a halált el nem érem.
Petőfi: Menj hát, hű barát, egyike a keveseknek. (Vasvári ki a színpadról, Petőfi újra Telekihez fordul)
Kezünkben volt a fegyver, a legerősebb fegyver, amit a zsarnokság ellen valaha is kovácsoltak: a tizenkét pont és a Nemzeti dal. Franciaországban nyers vassal indultak a forradalmárok, mi verssel és kiáltvánnyal. Már maroknyian voltunk, visszamentünk hát a Pilvaxba és ott felolvasták a pontokat és a versemet is elszavaltam. (a színpad kivilágosodik, a háttérben megjelenik a Pilvax kávéház képe)
Jókai és az Ifjak: (bejönnek hangos lármával, néhány lány kokárdákat tűz egy-két fiatalember ingére)
Ifjak: Halljuk, halljuk!
Jókai: Mit akartok hallani?
Ifjú 2: Hogy mit kíván a magyar nemzet!
Ifjú 3: Hallani akarjuk hazánknak új, szent törvényeit!
Jókai: (csendre inti a fiatalokat és felolvassa a 12 pontot)
Mit kiván a magyar nemzet?
Legyen béke, szabadság és egyetértés.
Kivánjuk a’ sajtó szabadságát, censura eltörlését.
Felelős ministeriumot Buda-Pesten.
Évenkinti országgyülést Pesten.
Törvény előtti egyenlőséget polgári és vallási tekintetben.
Nemzeti őrsereg.
Közös teherviselés.
Urbéri viszonyok megszüntetése.
Esküdtszék, képviselet egyenlőség alapján.
Nemzeti Bank.
A’ katonaság esküdjék meg az alkotmányra, magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a’ külföldieket vigyék el tőlünk.
A’ politikai statusfoglyok szabadon bocsáttassanak.
Unio.
Mindenki: (kiáltja) Egyenlőség!
Szabadság!
Testvériség! (az ifjak kiabálva oldalra el, de Jókai a helyén marad. A színpad újra elsötétül, csak ő és Petőfiék asztala marad világos)
Teleki: A követeléseket, ha jól tudom, Jókai olvasta fel.
Petőfi: Jókai, kiben oly nagyot csalódtam. Miután győztünk, az én szavam pöröly volt, míg ő minden szavát agyonfinomítá.
Jókai távol volt, mikor lapjában lehoztam egy verset, mikor visszatért, megijedve szavaim erejétől, mely szerinte közízlést sért, azonnal elhatárolódott. Mi az elhatárolódások országa lettünk, félünk az egyenes és bátor szavaktól.
Teleki: Úgy érezted, barátod hátba döf?
Petőfi: Nem engemet, a forradalmat, a szabadság szent ügyét. Te Vad Gróf, ismersz engemet, szabadságban, szerelemben határt nem ismerek. És ezt nem bocsájtom meg Jókainak: a merész álmodóból regényes mesélő lett, a lángoló tűz helyett, duruzsoló kályha lett szíve.
Teleki: Miért nem beszélsz vele, hogy a haza költője és írója végre békére leljen?
(Petőfi és Teleki asztala elsötétül)
Jókai: (előre lép, Petőfire néz) Barátom! (Petőfi kerüli a tekintetét) Te azt hiszed, ellenedre szóltam, pedig csak nemzetem egységét féltettem. Hogy gyémánt gyémántot ne vágjon, magyar magyarra ne haragudjon, hogy fogjon össze a haza minden igaz fia, üdvére a földnek, mely annyit szenvedett.
Petőfi: (haragosan) A hazában gyáváknak nincs helye!
Jókai: Legyünk türelmesek: a gyengék leveszik majd gyávaságukat, mint egy rossz, szakadt ruhát, mikor megélik az első csatát.
Elfogadod baráti kezem?
Petőfi: Míg nem lángolsz, mint én, erre képtelen vagyok – de emlékezz rám, ha egyszer meghalok.
Jókai: Úgy lesz, barátom. De neked csak tested halhat meg, szellemed, örökké él – és én szolgája leszek. (elmegy)
Petőfi: (utána szaladna mintha meg akarná állítani, de félúton megáll, majd újra Telekihez fordul) Meg volt már a tűz, csak lelkek kellettek, miket lángra gyújthatunk. Az ifjúsághoz fordultunk, kiket még nem rontott meg az élet keserűsége, elmentünk hát az egyetemre. (a szín kivilágosodik, a háttérben megjelenik az egyetem képe, tíz fiatal és kendős lányok is, szaladnak be)
Ifjak: (kiabálnak) Halljuk Petőfit! Éljen a haza! (egyikük egy széket rak Petőfi elé) Halljuk a Nemzeti dalt!
Petőfi: (Feláll a székre szembe a közönséggel, a kezében egy papírlap és olvasni kezdi a Nemzeti dalt) A tömeg félkörbe áll előtte szembe Petőfivel!
Talpra magyar, hí a haza! Itt az idő, most vagy soha! Rabok legyünk, vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok! –
A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!
Ifjú 4.:
Rabok voltunk mostanáig, Kárhozottak ősapáink, Kik szabadon éltek-haltak, Szolgaföldben nem nyughatnak.
Ifjak: (együtt mondják)
A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!
Ifjú 5.:
Sehonnai bitang ember, Ki most, ha kell, halni nem mer, Kinek drágább rongy élete, Mint a haza becsülete.
Ifjak: (együtt mondják)
A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!
Ifjú 6.:
Fényesebb a láncnál a kard, Jobban ékesíti a kart, És mi mégis láncot hordunk! Ide veled, régi kardunk!
Ifjak: (együtt mondják)
A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!
Ifjú 7.:
A magyar név megint szép lesz, Méltó régi nagy hiréhez; Mit rákentek a századok, Lemossuk a gyalázatot!
Ifjak: (együtt mondják)
A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!
Ifjú 8.:
Hol sírjaink domborulnak, Unokáink leborulnak, És áldó imádság mellett Mondják el szent neveinket.
Ifjak: (együtt mondják)
A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!
(a vers után lelkesen kiabálva lemennek a színpadról és leülnek az első sorba) Éljen a szabadság! Éljen a haza! Éljen Petőfi! (a fények kialszanak, újra csak az asztal van megvilágítva)
Petőfi: (visszaül Teleki mellé) Már tömeg voltunk, mely ereje tudatára ébredt. 10 óra volt, mikor Landererhez indultunk, hogy kinyomtassa a két szent iratot. (a háttérben megjelenik a nyomda képe)
Teleki: Landerer József, a nyomdász, ki minden rendszert kiszolgált, a forradalom jelképe lett.
Petőfi: Azt mondanám, rongy ember volt, a Habsburgok ügynöke, de megérezte bennünk az erőt, összekacsintott velünk, hogy ő bár, nem nyomtathatja ki a cenzúra pecsétje nélkül a versemet, de ha lefoglaljuk a nyomdagépet, ugye akkor semmit sem tehet… Lefoglaltuk, a nép nevében a gépeket.
Ifjak: (az első sorban ülve, esernyőt vesznek a kezükbe és kinyitják)
Petőfi: Odaálltunk a nyomdagép mellé és mi magunk működtettük azokat; ha a harcunk elbukna, mi álljunk bíróság elé. Mikor az első nyomtatvány elkészült, kiálltam a nép elé (feláll kezében egy papírlappal – a 12 pont reprint kiadás, a színpad kivilágosodik)
Ifjak: (felállnak és a színpad széléhez mennek)
Petőfi: Ej, uraim! Lehet, hogy egy óra múlva golyók hullanak ránk eső helyett, hát akkor elfutunk-e?
Ifjak: (összecsukják az ernyőiket)
Petőfi: Íme a szabad sajtó legelső nyomtatványa!
Ifjak: Éljen! Éljen a haza! Éljen a szabad sajtó! Petőfitől átveszik a 12 pontot és osztogatni kezdik a nézőknek, közben Berlioz: Rákóczi induló, majd leülnek és a színpad elsötétül, kivéve Petőfiék asztala, Petőfi visszaül Teleki mellé)
Teleki: És azután a forradalom ebédszünetet tartott, ahogy ócsárlóink gyakorta emlegetik.
Petőfi: (háttérben megjelenik a Nemzeti Múzeum) Én mentem volna a hídon át, hogy bevegyük a Helytartótanácsot Budán, (gúnyos hangon) de a nép hasa enni kért; magyarok vagyunk, jóllakottan még a halál is kedvesebb. De most már látom, e délebéd nagy hasznunkra volt: mindenki, ki ott volt, hozott még vagy másik tízet. És háromkor, a Múzeum téren már körülölelt a népek tengere.
A városházára mentünk, hol a sok bölcs tanácsnok egész nap ügyünkről fecsegett, üres szóval hárítva el, hogy valamit kelljen tennie. De voltak köztük is igaz emberek, akik ügyünknek zászlaját magasra tartották, és a többieket is rávették, hogy csatlakozzanak.
Teleki: Ami addig csak esőbe kiáltott szó volt, most törvény betűje lett.
Petőfi: Igen. Csak egy bő órába telt, és indultunk a várba Táncsicsért.
Teleki: Mentetek, mint egykor a franciák a Bastille ellen tették.
Petőfi: Forradalmuk krónikája volt a Bibliám.
Teleki: De Budán nem folyt vér.
Petőfi: Nem, mert a magyar nép bölcs, sőt túlontúl is az: feleslegesen nem folyatja vérét, tudja a harc, ha akarja, ha nem, úgyis nyakunkba szakad.
Már miénk volt Pest, tudtuk, Buda következik, és ha e két város miénk, szabad lesz a haza. A várban a Helytartótanács reszketni méltóztatott, látván a sok zászlót és boldog arcot, melyeken már nincsen félelem. Mert a zsarnokot nem a fegyver ereje tartja fent, hanem a szívekben élő félelem, bátor lelkek fölött vasnak nincs hatalma.
Teleki: És ott volt Táncsics is, az örök lázadó.
Petőfi: Ott volt e bátor férfi, ki szaváért börtönt viselt. De kezünkben volt a papír, hogy a cenzúra eltöröltetett, hogy minden cenzor már munkanélküli. Táncsics bűne, hogy szabadon írt, nem vétség többé.
Teleki: És őt Zichy, a tanács elnöke elengedte.
Petőfi: Miért tartotta volna vissza? A gróf derékul szolgálta eddig az ósdi törvényt, s az uralkodót, de Bécs már harcolt császára ellen, új törvényt hoztak Pesten, hát felfedezte magában ő is a magyart.
Teleki: És mi lett volna, ha a tömegbe lövet?
Petőfi: Akkor feje lándzsanyélen végzi, mint egykor Párizsban oly sok nemesé.
Teleki: De talán halott lennél te is…
Petőfi: Én már így is halott vagyok. A forradalom felfalja gyermekét, máshol nyaktilóval, nálunk felejtéssel. Én, ki egész életemben a szabadság és haza szent ügyét szolgáltam, most itt ülök egy piszkos fogadóban, a régi urak meg palotáikban. Engem már kinevetnek, veréssel fenyegetnek, de ami jobban fáj, hogy nem ünneplik meg ezt a bizonyos márciusi napot.
Sokszor gondolok Táncsicsra, ki annak a napnak jelszava volt, vajon most mi lehet vele? (elhallgatnak, elsötétül)
Táncsics: (belép, fény rá) A börtönajtóban kocsi várt, melybe lovak helyett ifjak fogták be magukat, és e szekér messze reptetett: az új országgyűlés képviselője lettem.
Petőfi: Tehát te is eladtad lelkedet, magad zártad magadra az aranykalickát.
Táncsics: De a kalicka nem fogta vissza hangomat. Míg te a nemzetért harcoltál, én a sok nincstelenért, a munkásokért, kik mindenük odaadnák Magyarországért, de nekik cserébe nem ad semmi sem a haza. Te a hős polgárt énekled, én a földönfutót.
Petőfi: Hát nem érzed a nemes ügyet, miért most halnak annyian?
Táncsics: Én csak azt látom, míg király volt az úr, ő börtönbe vetett, de az új rendszerben Kossuth újságom tiltatja be. Egyik a testemet, másik szellemem záratja el.
Petőfi: Hát hiábavaló minden küzdelem?
Táncsics: A forradalom, mi neked a végcél, nekem csak annak kezdete. Te talán győzhetsz, és szabad lesz a haza, az én harcom örök, míg nyomorgó él a földön. (Petőfi néhány lépéssel követi, majd megáll, fejét lehajtja)
Teleki: (hosszan hallgatnak, mire megköszörüli a torkát, majd feláll, odamegy Petőfihez) Csodállak barátom, hogy találtál még egy magadnál is nagyobb lázadót.
Petőfi: Hát ennyi volt napunk, melynek társaimmal hőse voltam, ezt a napot veszi el tőlünk most a sors. Ma már csak azt őrzi az emlékezet, hogy Kossuth Bécsben mit egyeztetett. Hogy volt Pesten is valami zászlólengetés? Ugyan, kit érdekel?
Már csak ketten vagyunk az ünneplő tömeg.
Ma már Kossuth a nemzet hőse és vezére, kinek beszédében ég a szenvedély, de tetteit okosság vezérli. Hol van a szent őrület, mi minket vezetett? A történelem átlépett felettünk.
Teleki: Petőfi nélkül mi lenne Kossuth?
Petőfi: Az, ami most is: kormányzó-elnökünk. A tüzet mi gyújtottuk meg, de kohót ő fűt vele. Mi harcba indultunk, ő fegyvert adott kezünkbe, a sok nincstelen kedvéért pénzt nyomott. Szavára ezrek álltak zászlónk alá, harcolni hazáért, szabadságért. (összeszedi a kendőcskéket, a szívéhez szorítja, a színpad kivilágosodik, Petőfi feláll és nézi a bevonuló fiatalokat)
Táncosok: (előadnak egy verbunkost, majd kivonulnak, a színpad újra besötétedik, kivéve az asztalt, Petőfi visszaül)
Petőfi (a kendőcskéket az asztalra teszi) Ma Kossuth a zászló, mi egykor voltam én – de a harc örök. Örök, mert mindig jönnek új zsarnokok, kik ellen küzdeni kell, jönnek új korok, melyek új hőst kívánnak. Sok nagy nevet és sok névtelent. Ma harcunk bukni látszik, keletről és nyugatról jön reánk az ellen, belülről fáradni kezdett már a nemzet. Buda várán idegen zászló leng, de mi az országgyűlésben vívjuk harcaink, az úr, úr maradt és paraszt ki földből él. Már nincsenek álmaink, csak egy: hogy harcunk győzni fog, ezer halálon át.
Teleki: Már későre jár, holnap nagy út vár ránk, fejezzük be az emlékezést.
Petőfi: (becsukja a könyvet az asztalon) Igazad van, a haza nem a múlt, hanem a jövő. Éjfélre jár és a hajnal már közel, a holnap pedig nehéz.
Teleki: Csak azon gondolkozom, vajon megérte mindez? Magyar vértől duzzad minden folyó, városaink romokban, falvainkból menekül a nép, barátaink mind halottak, mindez csak egy szóért, mit nem ért senki sem: szabadság.
Petőfi: Igazad van, csak álom a szabadság. Vagy elveszik tőlünk, vagy mi magunk adjuk el. Mégis érdemes meghalni ezért az álomért. Álmodjunk ma éjjel egy szabad hazát. (kimegy)
Teleki: (az asztalnál ül, Petőfi után néz, majd a nézőkre. Kinyitja a könyv végét és belenéz és mesél) Ez volt forradalmunk első évfordulója, mire csak ketten emlékeztünk. Petőfi és én, egy kolozsvári fogadó eldugott szobájában, miközben a város élte mindennapi életét. (könyvvel a kezében a színpad közepére áll)
Másnap tovább mentünk, mindenki a neki kijelölt úton. Petőfi állta a szavát, nem élt rabként; a segesvári csatában tűnt el, amikor már mindenki látta, hogy ügyünk elveszett, a két császár ellenében nem tarthatunk ki.
Vasvári Pál a gyulai havasokban áldozta életét a hazáért. (Vasvári képe megjelenik a háttérben, Vasvári be, a háttérben megáll, két lány meggyújtott mécsessel bejön, leteszik a mécsest a színpad szélére , elvesznek az asztalról két-két piros kendőt és Vasvári mellé állnak két oldalt ,szembe a közönséggel)
(Jókai képe megjelenik a háttérben) Jókai Mórt a forradalom bukása után halálra akarták ítélni, de kegyelmet kapott, mert, úgymond, írásai csak tükrözték a közhangulat lángját, nem ő volt a szikra. Hosszú élete során írásaival tartotta ébren a szabadság szellemét. (Jókai hátul be, megáll, közben másik lány ugyanúgy mécsessel be, leteszik a mécseseket, két-két fehér kendőt vesznek el, Jókai mellé állnak)
(Táncsics képe megjelenik) Táncsics az örök lázadó maradt. Örökké az elnyomott munkásokért és parasztokért emelt szót, de hangját senki nem hallotta meg. Nyomorban halt meg, miközben az utcán egyre hangosabban ünnepelték a forradalmat, aminek kezdetét az ő kiszabadítása jelentette. (ugyanúgy Táncsics be, két lány mécsessel, két zöld kendővel Táncsics mellé áll)
A forradalom elbukott. (a háttérben megjelenik a világosi fegyverletétel képe. Egy lány be, fekete szalaggal átkötött nagyobb mécsest hoz, a színpad közepére teszi, felveszi az asztalról a két maradék piros kendőt és Vasvári mellé áll) Világosnál Görgey letette a fegyvert, (egy lány, mécses a színpad szélére, a két fehér kendőt elveszi, vasvári mellé áll) Kossuth külföldre menekült, hogy csak holtában térjen vissza. (lány be, mécses le, zöld kendő fel, Vasvári mellé áll, mint a másik két lány)
Mesélő: (a kép elsötétedik) Teleki tovább harcolt a szabadság ügyéért, Törökországban, Itáliában, de amikor látta, hogy Európában minden nép megszerezheti a szabadságát, csak mi, magyarok nem, hazatért, hogy itt éljen és emlékezzen. Miközben a magyar nép egyre boldogabban, egyre gazdagabban élt Ferenc József alatt, aki eltiporta forradalmát. És lassan felnőtt egy nemzedék, akinek a harcuk csak romantikus történelmi meseként hangzott… Talán igaz se volt – de Petőfi verseit még ma is szavalják. (Petőfi képe megjelenik) És szavalni is fogják, amíg csak egy magyar is él e földön. (Teleki elfújja a gyertyát és visszamegy a színpad közepére)
(Zene: A költő visszatér – a kendőcskék magasba emelkednek, két oldalról egy-egy zászlót hoznak be. mindenki előrejön. Zárókép)
Európa közepén élt valahol egy nép, hol felszántva a határ, hol végtelen az ég Nem kívánt mást, csak saját hazát, hol övé a dal, s a szó, Hol aranyból, sárból születik majd, tudós és álmodó
Európa közepén nincs többé haza, kerékbe törte vágyait gyilkosok hada Gyűrű fogta szegény magyart, folyt, csak folyt a vér, Vértanúkról szól e dal, s tán nincsen más remény
Csak a költő, ha visszatér, a költő ha visszatér, Míg a földön ember él, a költő visszatér Hol ember él, hol ember fél, a költő visszatér, Hol magyar él, hol magyar fél, Petőfi visszatér!