Bálint Ferenc, a Pro Communitas civil egyesület elnökének kérésére írtam ezt a verset Mohol és a Délvidék magyarságának
Tisza partján, néma fák alatt, halál-csend hullámain kőrideg kérdés kísért: miért?
Mi végre volt egy ezredév, tatárölte Mohortól vérfolyamba torkolló huszadik századig?
Csak Isten tudja…
Mert csak ő tudhatja, milyen volt reggel felkelni és éjjelre meghalni, félni, rettegni, fohászkodni utolsó szó jogán, remegni hidegtől, gyilkostól.
Csak Isten tudhatja, milyen volt az ölők szemébe nézni, vagy hátulról várni a halált.
Csak Ő tudhatja, milyen volt, mikor a fegyver csontot repeszt és húst darál.
Csak Ő tudhatja, mi volt az utolsó gondolat: Isten, haza, család? Vagy csak egy egyszerű gondolat, „Ne még!”
Csak Ő tudhatja, mi lett volna e sok tízezernyi sors, ha egy télen nem arat a halál, milyen gyümölcsöt termett volna e rengeteg élet?
Csak Ő tudhatja, de válasza néma, mint a gyász.
Csak Isten tudja, miért, hogy még mindig élünk, túl mindenen, mit az ész diktál, hogy vagyunk és maradunk.
Csak Isten tudja, hogy a rét hogy kel életre mindig újra, hiába tapossák, kaszálják, s égetik; Húsvétra mindig nyílik virág.
Csak Ő tudja, hogy télen folyók mélyén hogy bujkál az élet, acélkemény jégpáncél alatt.
Csak Isten tudja, mert Ő akarta így, hogy túl ezredéven, tűzön és halálon, csüggesztő bús racionalitáson, égető s fagyasztó rontáson, élünk és maradunk.
Csak Isten adhatta meg, hogy még magyar a szó, a könny s a szívdobbanás, s magyar a remény, hogy a mag, mit őseink vetettek, újra hajt, s bő termést terem. Így lesz! Így legyen.
Hiszem.
