A férfi felállt az asztaltól és kiment a ház elé. Az asszony tudta, hogy ilyenkor nem szólhat hozzá: ilyenkor a férfi a holdat nézi és tudta azt is, hogy kire. A másikra, aki miatt nem tudja őt szeretni. Ismerte a férjét: soha nem hagyná el, de a szíve a másikhoz húzza, rólad álmodik, magában hozzá beszél, őt látja mindig maga előtt.
Nem hibáztatta: látta a másikat, tudta, benne minden meg van, ami belőle hiányzik: fiatalság, szépség, szellem. Talán szenvedély is, bár le merte volna fogadni, hogy a férje még meg sem érintette azt a másikat, csak csendben vágyódik utána. Ő csak az életét tudta adni a férfinak, csak az együtt töltött évek kötik őket össze. Csak… - gondolta keserűen. Hideg volt az éjszaka, megsajnálta a férjét. Fogta a kabátját és kivitte utána. Úgy tervezte, csak betakarja és visszamegy a házba, de amikor a férjére terítette, az megsimogatta a kezét. Olyan érintés volt ez, mint amilyent régen nem kapott tőle. Lelkében mosolyogva, de remény nélkül indult volna vissza a házba, de a férje, talán évek óta először megkérdezte:
- Nem akarsz itt maradni velem?
- De igen - válaszolta a nő és leült mellé. A férfi átkarolta és betakarta a kabátjával. Az asszony nem tudta, mi következik, de hirtelen ugyanazt a melegséget érezte, amit kamaszkorában, amikor a férfi először átölelte. A szíve mélyén ott volt a félelem, hogy most jön el az a pillanat, amikor a férfi közli, hogy hosszú vívódás után úgy döntött, hogy mégis elhagyja. Ha így lenne, akkor is hálás lenne ezért a pillanatért… A pár másodperces boldogságért és reményért.
De a férfi nem szólalt meg. Érezte nyugtalan lélegzetét, karjának melegét, arcán a borostát, de nem tudta, mire gondol. Boldog volt, de fojtogatta a bizonytalanság, a félelem, tudni akarta mi jön. Feltette a kérdést, ami évek óta kínozta:
- Szereted?
A férfi nem értette a kérdést, azt hitte félrehallotta, így az egyetlen választ adta, ami mondhatott:
- Szeretlek.
- Nem engem - fordult szembe vele a nő: - A másikat. Ne akard, hogy néven nevezzem.
- De kire gondolsz? - hárított a férfi, pedig tudta kire gondol az asszony.
- Ninnára… Hogy szereted-e.
A férfi lehajtotta a fejét: - Nem tudom… Nem tudom, mit érzek. Szégyellem, de sokszor kalandoznak hozzá a gondolataim. Azt kérdezted, hogy szeretem-e. Nem tudom. Nem tudom, mi az a ’szeretet’. Ha az, hogy megdobban a szívem, ha látom, akkor igen. De ha az a szeretet, hogy vele akarok-e élni, akkor nem szeretem. Téged szeretlek, nem akarom, hogy másért éljek.
- Mikor láttad?
- Talán egy hónapja… Nem számoltam.
- Szépnek láttad?
A férfi tudta, hogy jobb lenne hazudnia, de képtelen volt nem igazat mondani a nőnek: - Igen.
- Szebbnek, mint engem?
- Nem. Másnak. A te szépségedben benne vannak az együtt töltött évek, nekem nem kell más szépség.
- Nem haragszom, ha elhagynál. Tudom, hogy túl tisztességes vagy ehhez, és hiába nem tudsz úgy szeretni, ahogy őt tudnád, de belehalok ebbe…
- Mibe?
- Hogy már nem szeretsz. Mellettem tart a becsületed, de már nem tudsz szeretni. Mintha nem tudnád magadnak megbocsájtani, hogy másra gondolsz. Érzem rajtad, és hidd el, szeretlek, de már nem tudlak ölelni, ahogy egy nő ölel egy férfit. Ő biztos tudna.
- Azt hiszed…? - kérdezte elhaló hangon a férfi.
- Tudom.
- Hidd el… Nem gondolok rá.
- Akkor miért? Érzem, évek óta valami van köztünk, valamiért már nem vagy ugyanaz az ember.
- Igazad van - ismerte be a férfi. - De nem veled van bajom. Magammal. És ezt nem tudom elmondani, ezért nem mondom el neked.
- Próbáld meg. Már nem lehet rosszabb, mint amire gondoltam.
- Téged szeretlek, de magamat évek óta gyűlölöm. Magammal nem tudok kibékülni és ezért nem tudlak úgy szeretni, ahogy megérdemelnéd.
- De miért? Mit gyűlölsz magadban? Hogy valójában más nőt szeretsz?
- Hidd el, amit más nő iránt érzek, az semmi. Csak vágy, csak egy fellángolás, amivel meg tudok küzdeni. Minden férfi néha más nőre gondol, de ezek a gondolatok nem érnek annyit, mint az akarat és a szeretet. Amit irántad érzek.
- Akkor mégis mi kínoz?
- Hogy szembe kellett néznem magammal - válaszolta a férfi. - Hogy nem az az ember vagyok, akinek hittem magam.
- Te az a férfi vagy, akinek igent mondtam és akit tisztelek, szeretek, ahogy megígértem egykor a templomban. És aki mellett ki akarok tartani egész életemben.
- Nem az az ember vagyok már… És ezzel nem tudok kibékülni. Rossz ember vagyok, nem tudom máshogy mondani. Nem tudok beszélni róla.
- Próbáld meg - ölelte át a nő.
- Akkor… - kereste a férfi a szavakat. - Emlékszel a forradalomra?
- 1989-re igen. És arra is, hogy ott voltál. Emlékszem, amikor beléptél a konyhába és azt mondtad menned kell.
- És te nem tartóztattál, azt mondtad, menjek.
- Igen, pedig hidd el, legszívesebben a földre vetettem volna magamat, és átöleltem volna a lábadat, hogy ne menj. Beleőrültem abba, hogy valami történhet veled.
- De mégsem mondtál semmit.
- Nem, mert tudtam, hogy az a férfi, akit szeretek, annak mennie kell.
- És mentem.
- Tudom. És hazajöttél, de utána már nem voltál ugyanaz az ember. Akkor történt valami? Féltél?
- Talán nem hiszed el, de nem. Nem féltem. Láttam a sebesülteket, láttam, a halottakat, hallottam a lövéseket, de nem féltem. Magamban megállapítottam, hogy igen, egy forradalomban meghalnak az emberek, amikor hallottam a lövéseket, akkor tudtam, hogy egy eltévedt golyó engem is megölhet, de ezek csak egyszerű tények voltak, olyan, mint az, hogy elered az eső és megázok.
- Bátor voltál. Becsüllek ezért.
- Nem voltam bátor - rázta meg a fejét a férfi. - Egyszerűen csak nem volt bennem félelem. Talán az emberi elme védekezése volt ez, hogy ne bénítson meg a rettegés és tudjak a túlélésre gondolni. Tudod, hazafelé éltem át egy pillanatot… Amiről azóta nem tudok beszélni.
- Mi történt?
- Lőttek. Fölöttünk. Ne kérdezd, mivel. Nekem olyan lassúnak tűnt a röppályájuk. Rakéta volt, vagy világító lövedék? Ilyenkor másképpen telik az idő. Talán egy tizedmásodperc volt, amíg átrepültek felettünk és megvilágították a várost.
- De az a fontos, hogy nem találtak el. És megmaradtál nekem.
- Nem érted. Másokat eltalálhattak és azok vagy meghaltak, vagy egy életre megnyomorodtak. És én csak annyit láttam, hogy szép, ahogy a gyilkos fény megvilágítja a város. Szép volt a lövések zaja, szép volt. Gyönyörű volt a háború és a pusztítás. És azóta gyűlölöm magam.
- De hát szép volt. A nép végre felkelt és szabad lett. Megértem, hogy egyszer át akartad élni a történelmet, amiről mások csak a tankönyvekben tanulhatnak. Szép volt, mert akik meghaltak vagy megsebesültek, azok nem hiába szenvedtek. Gyerekkorunk óta azt tanuljuk, hogy a szabadságért érdemes mindent vállalni. És minden pusztulás és halál értelmet nyert ebben.
- Nem értesz engem… Én abban a pillanatban nem gondoltam a szabadságra, az igazságra, arra, hogy történelmet élek át, hanem csak egyre: hogy szép. És akkor is szép lett volna, ha nem az igazság győz, ha biztosan tudom, hogy ártatlanokba és védtelenekbe csapódik be. Abban a pillanatban nem voltak jók és rosszak, csak a gyilkos erő volt, és ez az erő szép volt. Magába szippantott és beleszerettem.
- Kezdek félni…
- Én is… Abban neveltek, hogy van egy jó és szerető Isten, aki meghalt értünk és nekünk is szeretni kell egymást. Belénk nevelték, hogy ne ölj, hogy szeresd felebarátodat és hasonlók, de ezek mind üres szavak voltak. Abban a pillanatban csak egyetlen istent féltem és imádtam: a gyilkolás, a pusztítás istenét, akit nem a templomi orgona és az énekkar dicsér, hanem a robbanások, a lövedékek süvítései és a haldoklók nyöszörgése. Akkor nem ember voltam, hanem egy állat, vagy még inkább egy gonosz szellem, aki csak a halálra éhezik. Mert csak ennek a szépségét láttam. Semmi más és senki más nem számított. És azóta gyűlölöm magamat, mert szembe kellett néznek ezzel az énemmel is. Hogy nem az a jó ember vagyok, akinek korábban hittem magamat. Nem érdemlem meg a szeretetedet. Most én mondom, hogy elhagyhatsz.
A nő nem tudott mit válaszolni. Egyszerre érezte, hogy igaza van a férfinak és egyszerre tudta, hogy téved. Régi szavak jutottak eszébe, próbálta összeilleszteni a gondolatait…
- Valamikor azt mondták a katekézisen, hogy minden embert a jó és a rossz ösztön irányít, ez küzd mindenkiben. Valahogy így mondták. És az emberek többsége úgy éli le az életét, hogy soha nem néz szembe egyikkel sem, csak hagyja, hogy irányítsák. Te jó ember vagy.
- Én? Nem figyeltél arra, amit elmeséltem? Hogy láttam és éreztem a halál és a pusztítás szépségét és azóta is kísért?
- Az arcába néztél a benned élő gonosznak és nem hódoltál be neki. És ma éjjel rájöttem, hogy bennem is ugyanúgy él a gonosz, mint benned. Csak nekem más arcát mutatta. A hitetlenségét. Hogy nem voltam képes hinni benned és magamban. Képtelen voltam bízni benned, képtelen voltalak szeretni, pedig azt hittem… - nem tudta befejezni a nő a mondatot, talán azért, mert érezte, hogy mindent elmondott.
- És akkor most? - kérdezte a férfi.
- Akkor most, ha elfogadsz, én is elfogadlak és folytatjuk.
- Képes lennél együttélni egy lehetséges tömeggyilkossal? - kérdezte a férfi, de a hangjában érezni lehetett, hogy valójában tudja a választ.
- Ha te meg képes vagy elfogadni egy lehetséges ateistát… Azt hiszem, pontosan összeillünk - csókolta meg a férfit, évek óta először.
A férfi és a nő együtt folytatták az útjukat és bármit is mért rájuk a sors, együtt küzdöttek meg vele: mert nincs erősebb annál, mint aki szembenézett saját gyengeségével.
Kép: RadioFreeEurope