„A festészet felszabadít” – Fejér László képei

A táj, a virág út-halál: életed hófehér pálcika Damoklész-fűszálak között sorsod vesszőfutás.

Árnnyá válik minden szín mely máskor oly vidám.

Kicsin vagy és mégis élsz kerget, de el nem ér a halál futásod jövőbe dermed s arcodba magam látom én.

(Fejér László Tájkompozíció c. képéhez)

Nagykörűn Fejér Lászlónak kiállítása nyílt meg, egy őszi éjjelen. Bevallom, most már kicsit szégyellem, de még nem jártam se Nagykörűn, se Fejér László művészetét nem ismertem, így szinte véletlen volt hogy találkoztam a kiállítás hírével: a Nagykörű galéria rendszeresen szervez kiállításokat, nagyon jó ízléssel választva ki a művészeket, s a megnyitók maguk is színvonalas, irodalmi események is egyben. Ennek köszönhetem, hogy rájuk találtam: Varga Zoltán úr Örkény István mellett az én írásomat is felolvasta. A „Festészet napja” honlapjára kikerült a kiállítás meghívója, így találtam rá.

Egy kis kitérők szeretnék tenni: hitem, hogy a magyar vidék rendkívül gazdag értékekben, de ezekről nagyon keveset hallani, ezért nagyon fontos, hogy akik ott élnek, ne elégedjenek meg ezzel a gazdagsággal, hanem hirdessék a világnak. Ezért tartom nagyon fontosnak az ilyen galériák működését, az ilyen rendezvényeket, az, hogy becsatlakozzanak az országos, alulról építkező rendezvényekhez, mert így mi is megismerhetjük a kincseiket. Köszönet ezért Szász József és dr. Papp Máriának! Így tudjuk meg, lépésről lépésre, milyen gazdagok is vagyunk.

Fejér László műveinek különleges hangulatuk van: finoman egyensúlyoz a külső és belső világ között. Képei nem a hagyományos értelemben absztraktak: udvariasan hódol a szemmel látható valóság előtt, de nem válik szolgájává, kiegészíti azzal, amit szelleme hiányol a valóságból. S mivel volt szerencsém beszélgetni is vele, tanúsíthatom, embersége méltó művészi tehetségéhez.

Itt azonban átadnám neki a szót:

„70 éves nyugdíjas vízmérnök vagyok. Gyerek- és ifjúkoromban mindig szívesen rajzolgattam, örömömet leltem abban, hogy a papíron, vagy az utca porában nyomot hagyhatok. Néha még ma is azon veszem észre magam, hogy az autógumik által sötétre koptatott bazaltkövekre nagyot dobbantok, hogy a cipőmről lerázott por valamilyen alakzatot hagyjon maga után.

Nagy nehezen elvégeztem a műegyetemet, de közben jártam a Dési-Huber rajziskolába, majd Bálványos Huba rajzkörébe, amelyben nemcsak rajzolni tanultunk, hanem a hozzá kapcsolódó Bálint György Ifjúsági Klub számunkra szellemi műhelyként is szolgált. Mindebben Huba volt a vezéregyéniség, de egymással is sokat vitatkozva csiszolódtunk, pallérozódtunk. Hja, azok a „szépségesen átkos” 70-es évek… Bálványos Hubát Somogyi Győző követte. Az ő világlátása eltért elődjétől, de talán ez nem okozott gondot, mert mindkettőjük szociális érzékenysége közel állt hozzám is. Ezt követően mondhatni filmszakadás következett be nálam, a családalapítás, a mindennapi megélhetés, s nem kevésbé az érdekes hétköznapi munka egy értekezletek alatt firkálgató, időnként újévi lapokat gyártó emberré tettek, aki jól beilleszkedett választott szakmája, a technikatörténet és a műszaki muzeológia közéletébe. Bár egykori rajzköri társaimmal kapcsolatom meglazult, de soha nem szakadt meg, s mikor eljött nyugdíjazásom időszaka, akkor Fiók László festőművész barátom kapacitálni kezdett. Valaha Huba rajzkörében mellettem ülve a rajzbakon, szenet és a pittkrétát szorongatva sajátította el ő is a rajzolás alapjait, de – ellentétben velem – továbblépett azon a keserves úton, amire én lépni nem mertem. Laci – kiváló pedagógiai érzékétől is fűtve – saját rajzkört alapított és ide hívott engem is. „De, én nem tudok festeni” szabadkoztam: „legalább a fogásokat mutasd meg, meg azt, hogyan kell bánni a színekkel”…

Egy évtized telt el azóta, akárcsak Huba, Laci is elment már közülünk, de az a 15 ember, akik együttmaradtunk, megalakítottuk a Fiók L. Stúdiót, amelynek ma már Utcai Dávid festőművész a vezetője. Rendszeresen együtt (is) dolgozunk, a Budapesti Művelődési Központ égisze alatt, minden évben festőtábort rendezünk, legalább egyszer közös kiállításon mutatjuk be hol tartunk! Ami témáimat illeti, a természet szépségeivel nem tudok betelni, szinte habzsolom mindazt, ami körülvesz! Gyakran készítek fényképfelvételt a nekem tetsző tájról, s a kép alapján vázlatot készítek, de aztán szabadon engedem a képzeletet, így ritkán lehet a festmény alapján ráismerni az eredeti helyszínre. De ez nem zavar különösebben!

Ha most itt fel kellene sorolnom – mint az jobb helyeken szokás – hol mindenütt állítottam ki, és miként veszek részt a művészeti életben, hát roppant szűkös a listám: konkrétan nincs is listám!

Egyéni kiállításom egyszer volt a Bálint György Ifjúsági Klubban, még a „szockó” idején, amúgy csoportban többször jelentem meg néhány képemmel, s most legutóbb Budapesten, a Bonbonier csokoládézó kiállítótermében „Fekete-Fejér” címen állítottam ki festményeimet és litográfiáimat Fekete Balázs festőművész barátommal közösen. Ennyi!

Üzenem mindenkinek, aki ezt olvassa: szeretek festeni és irigylem azokat, akik tudnak is! Nekem a festés = terápia! Bíztatnék mindenkit: segítségével – hacsak rövid időre is – ki lehet szabadulni a mindennapokból, mert beletemetkezni a színek, formák és a fantázia birodalmába a lelket szabaddá teszi!”

#Nagykörű #FejérLászló #NagykörűGaléria #festészet