Mezőkövesdi Takács István emlékére
köszönettel Laczkó Pető Mihály úrnak, aki megmutatta nekem ezt a csodát
Egy önarckép, az arcon vad szenvedély, hogy nem pihenhet, míg meg nem festi Istenét.
Mint bolygó zsidó nem nyert nyugalmat, templomról templomra járt, mindenhol otthagyta lelke s keze nyomát.
Az ember maga elé tett olcsó barna csomagolópapírt, s kezébe széntust vett. Barna alapon fekete vonalak, s a rajzon megjelent minden szín, mit magába foglal a teremtés, mit az asszonyok ruhára álmodtak hosszú téli éjeken.
Nem kereste senki kegyét, haraggal tépett szét vázlatot, ha nem látta rajta azt a fényt. Vad dühvel kevert színeket, hogy témája bármi is lesz, benne legyen Isten.
Rajzolt Máriát, fiatal lány arcán örök, bölcs mosoly.
Rajzolt Jézus-arcot, nemessé edzette a szenvedés, nézem a képet, szemembe néz, s benne látom azt, kit Isten rólam álmodott.
Festette édesanyját, öregasszony, meleg színek, szemében ezüstcseppként ott a nevetés.
És mikor már elvesztett mindent, nem volt már fivér s feleség, téli tájban képre álmodott magányos kukoricaszárat, ahogy ránéz, fáj és fázik a lélek is.
És ezen a vásznon ott a teljesség: a képben megfestette a békét, s Istenét.