A nő az ágy szélén ülve várta, hogy a férfi felébredjen.
- Tudod milyen nap lesz holnap? - kérdezte, amikor végre felnyitotta a szemét a másik.
- Igen - bólintott a férfi.
- Írj nekem egy verset, holnapra. Mást nem kérek.
- Egy verset?
- Igen, csak egy verset - bólintott a nő. - Csak pár szót, nem kell, hogy hosszú, vagy cifra legyen.
- Régen írtam neked verseket, de akkor nem örültél a verseknek.
- Az más volt. Akkor még fiatal voltam, akkor még nem kellettek a versek, akkor szépnek és élettelinek éreztem magamat. Ma reggel, amikor megláttam az arcomat a tükörben… Megláttam magamat, a ráncaimat, az ősz hajszálaimat. Megöregedtem. Kérlek, írj nekem egy verset, amiből megtudom, hogy még szeretsz és szeretetreméltónak látsz. Nem kérek mást.
- Milyen verset szeretnél?
- Egyszer valaki azt mondta, hogy a vers nem más, mint a szavakba öltöztetett gondolat. Ha cifra szavakat fűznél egymásba, ha dallamos lenne a mondatok ritmusa, akkor tudnám, hogy már nem látsz szépnek és ezt akarod csinos szavak mögé rejteni. Ne, a versed legyen őszinte, ezt várom el tőled. És, mert gyenge vagyok, remélem, hogy szép lesz.
A férfi másnap nem tudott koncentrálni a munkájára, egyfolytában a verssel foglalkozott. Vagy tucatszor hozzákezdett, hogy aztán kidobja és újrakezdje. Tudta, hogy ez a vers fogja meghatározni azt, hogy az életük hátralévő részében a nő hogyan fog magára nézni, hogy a szerelmük milyen irányba folyik. És a felelősség megbénította. Még hazafelé a buszon is próbálta formálgatni a szavakat, de nem tudott olyat írni, ami jó lett volna. Már leszállt a buszról és a házhoz közelített. Látta, hogy a házban sötét van, csak egy mécses világít az ablakban. Tudta, hogy a nő ünnepre készül. És tudta azt is, hogy csalódást fog neki okozni.
Még sohasem vette le ilyen lassan kabátját és cipőjét az előszobában. Lehajtott fejjel lépett be a szobába. A nő az ablaknál állva várta. A férfi két lépésre megállt tőle és megköszörülte a torkát és megpróbálta kimondani az első szót, de nehezen formálódott hanggá. Csak állt csendesen és könyörögve a nőre nézett, mire az hozzá lépett és mutatóujját a férfi ajkaira helyezte. Egy percig csak egymás szemébe néztek, mire a nő megszólalt:
- Köszönöm, ez volt a legszebb vers… Minden benne volt.
- De… - próbált meg tiltakozni a férfi. - Egy szót sem bírtam kimondani. De nem is kár. Nem tudtam szavakba önteni.
- Nem is kellett. A szemeddel mindent elmondtál.
- A szememmel?
- Igen… Ismerlek már, tudom, hogy vibrál a szemed, ahogy a gondolatok kergetőznek az agyadban, hogy mit jelent a szemed cikázása, amikor behunyod, vagy félrenézel. A verset a szemeddel mondtad el. Ez volt a legszebb vers, mert csak gondolatokból állt, nem rontották el a szavak. Köszönöm – csókolta meg a férfit.
És másnap reggel, amikor a nő újra a tükörbe nézett, egy fiatal nő mosolygott vissza rá.
Kép: Francesca Bliss