A lélekgyűjtő (Csonthideg2.0)

Barátomra, Schlosser Jucira gondolva osztom meg most ezt a mesét...

Jelenkor

A nyári nap búcsúzó sugarai békébe aranyozták a tájat; olyan este volt, amikor még a legmegkeseredettebb lelkek is kibékülnek a világgal. A domb vigyázta a tavat, s a víz hálából fátyolos párába öltöztette őrét.

A dombon, vagy a hegyen, ahogy a helybeliek felbecézték, néhány évtizede még szőlőt növeltek, majd lassacskán elvadult, de néhány éve új életre kelt, amikor a városlakók felfedezték, s teleszórták víkendházakkal. A tó, mely a domb lábait mosta, hasonlóképpen átalakult: néhány éve csak vadkacsák és horgászok törték meg lusta, álmos csendjét, ma már azonban a fürdőzők vették birtokba, s nyugalom helyébe a zsivaj és szemét lépett.

De ezen az estén még ez sem bántott senkit, s úgy tűnt, mindig is a táj természetes részét alkották a ruhátlan testek, akik sötétedés előtt még egyszer megmártóznak a fellangyosodott vízben, s a városból érkező gépkocsik zaja sem volt bántó. Olyan este volt, amikor még az öregek is, akik még a régi művelők közül megmaradtak, kiegyenesedtek egy pillanatra és rácsodálkoztak a világ szépségére, pedig az ő szemükben a föld csak munka volt, s az alkony csak a robot végét jelentette. Olyan örök szombat este volt.

A baráti társaság csendben ülte körbe az asztalt, s bár már évek óta nem látták egymást, pár percre mégis elhallgattak, hogy a csendben eggyé váljanak a világgal. Miközben a domb árnyéka lassan ráhúzódott a tóra, mindegyikük az elmúlt évekre gondolt, s számot vetett önmagával, mivé lettek az ifjúság álmai. S bár a számvetés nem mindegyikőjüknek volt vidám, mégis a nyáresti fényben súlytalan lett a múltidézés terhe.

A négy férfi fiatalkorukban még a legjobb barátok voltak, osztoztak minden megoszthatón: a rosszon nem, mert azt együttes erővel űzték el, jóba nem sok részük volt, mert abból kevés adatott, de a vidámságot, mert az nem adatik, hanem az ember maga éleszti magának, egyenlőképpen vették. Aztán, ki előbb, ki utóbb, de mindannyian felnőtté váltak, s a sors, vagy még inkább a boldogulás keresése más és máshová vetette őket. Mégis egy nap valamelyiküknek eszébe jutott, hogy jó lenne összejönni, s kicsit felidézni a régi időket, s sok nyomozással és telefonnal összehozta a társaságot szőlőhegyi nyaralójába.

A beszélgetés döcögősen indult, hiszen mindannyian mások voltak már, mint az a kép, amit a többiek őriztek róluk. Alkohol és márkás cigaretták íze keveredett a szájukban, nem csoda hát, ha nehezen születtek meg a szavak. S amikor végre átszakadt a hallgatás gátja, akkor is csak csupa lényegtelen dologról szóltak: egyikük a karrierjéről mesélt, másik az új kocsijáról, a harmadik arról, hova mennek nyaralni, hogy állnak a részvényeik… Csak a negyedik ült szótlanul, pedig a letűnt ifjúkorban még ő volt minden tréfa, ugratás, fiatalos vadulás nagymestere. Most csak ízlelgette a kemény italokat, s csak néha-néha gyújtott rá. Ha nem ismerték volna, betolakodónak tekintették volna a többiek. Persze, csak akkor, ha egy pillanatra abbahagyták volna a fecsegést, de a másik három túlságosan elfoglalt volt saját mondanivalójával ahhoz, hogy figyelni tudjon bármi másra.

Talán már egy óra is eltelt, amikor megelégelve a hallgatást megkérdezte:

- Ezek szerint tíz év alatt semmi lényeges nem történt veletek?

Ha fennhangon ordított volna, akkor sem tudta volna jobban elhallgattatni a többieket.

- Dehogynem… Hiszen arról beszélünk… Lógósból főnök lett, Ficsúr nagykanállal eszi az életet, jövő hónapban vesz új kocsit, én meg pont most hívtalak meg titeket a házszentelőmre. Miről akarsz még hallani?

- Talán arról, hogy miért csináljuk mindezt. Miért hajtjuk belünket is kilógatva a munkahelyünkön, miért vásárolunk új kocsit vagy építünk házat… Régen, ha összejöttünk, persze beszéltünk a lányokról, a motorokról meg a bulikról, de aztán mindig rátértünk a fontosabb dolgokra is.

- Például? – Kérdezte, akit egykor Ficsúrnak hívtak.

- Például, hogy mi értelme van az egésznek. Mi értelme van az életnek?

Először Ficsúr szólalt meg: - Rövid az egész, legalább élvezzük. Persze, úgy, hogy ne bántsunk meg másokat, de mégis, ha meg kell halnunk, akkor ne kelljen azon keseregnünk, hogy valami örömöt is kihagytunk.

- Hogy valamit alkossunk. Hogy legyen valami az életben, amire azt mondhatjuk, hogy ezt én hoztam létre, és hogy az jó. Hogy gondoskodni tudok a családomról, hogy biztosítom az embereim munkáját és biztonságát, hogy tudok adakozni a szegényeknek. Hogy, ha meghalok és körbenézek, lássam, hogy létrejött valami, csak azért, mert voltam. – tette hozzá Lógós.

Zsábásnak kicsit több idő kellett ahhoz, hogy végiggondolja, mit is ért el az életben, de aztán csak egy lapos vicc jutott az eszébe: - Hogy minél többen irigykedjenek ránk. – Persze Ficsúr és Lógós ittak már annyit, hogy ezen a meglehetősen lapos viccen is nevetni tudjanak, de Zsábás kicsit zavarva, hogy hallgatag barátjuk nem nevetett velük, folytatta: - Pedig viccen kívül, tényleg ez az igazság. Mi magunk sohasem fogjuk azt mondani, hogy elég, mert az ember mindig többre vágyik. A legmegbízhatóbb mérőeszköz embertársaink irigysége: ha te úgy is érzed, hogy még nem vitted semmire, de a többiek irigykednek rád, akkor mégiscsak. Szóval van, aki irigykedik rám, tehát nem éltem hiába. Élek – tette hozzá gyorsan, félig babonából, félig viccesen. – És, te, te mit gondolsz?

- Megváltoztam. Régen, azt hiszem, én is valahogy úgy válaszoltam volna, mint ahogy ti, de ma már nem. Ráértek? Kell egy kis idő, hogy elmondjam.

A többiek nevetve helyeseltek, biztatva, hogy húzza el addig a meséjét, főleg, ha nők is szerepelnek benne, amíg el nem fogy a dohány és az alkohol, legalább nekik több marad.

- Tudjátok, jó messze jártam főiskolára, mindig egy fél nap volt, ha haza akartam vonatozni. A tanköröm vezetője egy elég kiállhatatlan alak volt, mindenkivel összeveszett, ezért bosszúból a matekot péntek délutánra rakták. Jellemző módon, a többiek már régen otthon voltak, amikor mi még csak készültünk az előadásra. Szóval, szerencsés esetben épp hogy csak el tudtam érni az éjszakai postavonatot – akkor még voltak. Persze, ti nem tudjátok mi az. Azt hiszitek, a postavonat ugyanolyan, mint a többi vonat csak éppen éjszaka megy – tévedtek. Az éjszakai vonatozás teljesen más. Először is alig vannak a vonaton, másik oldalról, meg akik vannak… hát szóval egy válogatott társaság. Három műszakban dolgozó nők és férfiak, alkohollal és kiabálással. Zugárusok, akik éppen árubeszerző vagy elosztó úton vannak, zsákos cókmókjaikkal. Prostituáltak, akik végigjárják a kupékat, hogy nem veszik-e igénybe szolgáltatásaikat két állomás között. Egyszer egy vágott képű késelővel is összehozott a sorsom – szegény nagyon zavarban volt, amikor kiröhögtem – ugyan, mit is tudott volna elvenni tőlem, az életemen kívül? Csóró voltam. Szóval nem olyan alakok, akikkel a MÁV reklámozni szeretné magát.

Téli éjszaka volt, talán nem sokkal éjfél után. Egyedül ültem a kupéban. Már órák óta kattogott alattam a szerelvény, kint teljes sötétség, s a vonat kattogásán és a szél zúgásán kívül minden zajt elnyelt a hó. Majd leragadt a szemem az álmosságtól, de a már említett utazóközönség miatt nem akaródzott elaludnom. Megpróbáltam olvasni, az egyik cigaretta után gyújtottam rá a másikra, s közben arra kellett gondolnom, hogy az egész életem olyan, mint ez az utazás: a nagy semmi közepén megyek az egyik semmiből a másikba. Persze lehet, hogy csak utólag képzelem bele, hogy ezt gondoltam. Mindegy.

Aztán elbóbiskoltam. Úgy éreztem, hogy csak egy pillanatra, de ettől függetlenül lehet, hogy percekig nem voltam magamnál. Mindenesetre, amikor kinyitottam a szememet, egy öregúr ült velem szemben, az ölében egy füzettel, s írogatott…

Múltidőben

Az öregember valóban ott ült vele szemben és írogatott. A kezei gépiesen rótták a sorokat, mintha valami síkbeli kézimunkán dolgozna, de közben a szemei a fiatalembert fürkészték.

Nincs kellemetlenebb, mint egy tolakodó emberrel egy fülkébe kerülni, s tudni, hogy az út, még órákig eltart, gondolta, s megpróbálta nem tudomásul venni a másik jelenlétét. Tüntetőleg az ablak felé fordult, s elmélyülten bámulta a kinti nagy fekete ürességet. Néha egy-egy hópehely pattant a piszkos ablaküvegnek. De ha nem is nézett oda, éreznie kellett, hogy a másik még mindig nézi, s a vonatkattogás mellett is hallani vélte a ceruzahegy sercegését a papíron. Magában fohászkodott, hogy jöjjön már egy állomás, de a vonat csak monoton vánszorgással haladt előre, távol minden fénnyel megvilágított emberi településtől. Volt valami, ami nagyon idegesítette a másikban. Egy idő után már nem bírta tovább, s bár tudta, hogy ostoba dolog, jó negyedórával a találkozás után köszönni, odaszólt:

- Jó estét. Szintén hazafelé? – Visszagondolva is el kellett ismernie, hogy ennél laposabb kérdést keresve sem találhatott volna, de úgy látszik az öregembert nem zavarta. A ceruzát a zsebébe süllyesztette, a füzetet becsukta, s gondosan a kabátja alá dugta. Az egész mozdulatban volt valami szertartásos, mintha csak megszólalását akarta volna felvezetni.

- Jó estét. Nem. Csak utazgatok. Most szálltam fel, s láttam, hogy alszik, hát gondoltam, beülök ide, nehogy valami gyanús alak meghosszabbítsa az álmát.

- Köszönöm. Tudja, hosszú volt a nap, a vonatokon pedig olyan jól lehet aludni. Fáradt vagyok.

- Tudom, látom magán. Nagyon kimerültnek tűnik. – Akkor miért nem hagy magamra, gondolta, de jó neveltetése miatt nem mondta ki hangosan. Az öregember zavartalanul folytatta: - Dolgozik? Vagy üzleti út?

- Egyik sem. Tanulok. Most meg utazom haza.

- Haza? Még fiatal ahhoz, hogy családot alapítson.

- Még a régihez, a szüleimhez. Néha szükségük van arra, hogy lássanak. Tudja, hogy van ez... – Nem tudta miért, de úgy érezte, beszélnie kell. Felötlött benne, hogy milyen groteszk lehet kívülről: egy ismeretlen férfinak elkezd beszélni a magánügyeiről. Talán a kinti hideg miatt, lehet, gondolta, de ha mélyebben magába nézett volna, akkor be kellett volna vallania, hogy a válasz sokkal egyszerűbb: az öregember értette a módját annak, hogy beszéltesse a másikat. Figyelt rá. A fiatalember, pedig lassacskán mindenről beszámolt: a szüleiről, attól, hogy mit vár az élettől, a régi szerelmeiről, a barátnőkről, akikkel nem volt szorosabb kapcsolata, mintha csak sakkpartnerek lettek volna. S az öreg nem szólt közbe, csak megértően hallgatta.

Egy idő után már észrevette magán, hogy igazából nem is a másiknak beszél, sokkal inkább magának, s már nem őt akarja meggyőzni arról, hogy értékes ember, hogy nem követett el semmi gonoszat az életében és van valami értelme annak, hogy él, hanem saját magát.

Mintha álmodott, vagy részeg lett volna: mozgott a szája, a saját hangját is hallotta, de megszűnt körülöttük a világ, mintha valami furcsa időn-kívüliségben repültek volna az űrön keresztül a vonatfülkében, a semmiből a semmi felé. Közben alig nézett az öregemberre, mégis tudta érzékei küszöbén, hogy figyeli őt. Amikor később visszagondolt erre a beszélgetésbe, csak azt tudta felidézni, ahogyan az ablakban száguldó sötét semmit bámulta. Néha, ha egy-egy hópehely az üvegre táncolt, beszédje ritmusa is lelassult, s úgy figyelte a néma drámát: vajon elolvad, vagy élvezve a szél szabadságát tovarepül.

Talán jó óra is eltelt, amíg végre befejezte. Nem tudta miért, de könnyűnek és boldognak érezte magát, s legszívesebben beleharsogta volna az éjszakába, hogy mindenkit szeret. De nem tette, csak várta, hogy megszólaljon az öregember.

Nem volt nehéz a csend, de végül nem bírta tovább, s végül megkérdezte:

- És ön?

- Én? Én csak egy szegény nyugdíjas vagyok, akinek már nincs senkije sem, s ezért megengedheti magának, hogy a kedvteléseinek éljen. Néha előveszem az igazolványaimat, s veszek egy vonatjegyet és nekimegyek a világnak.

- Ilyen időben? Nem fél? Aki teheti, otthon marad ilyen hóesésben.

- Mitől? Öreg ember vagyok én már. Minek éljek? Hogy állandóan féljek? Ha eljön az időm, úgysem tudom kitolni. Állítólag a fagyhalál nem fáj.

- És mi a hobbija? Az utazás?

- Nem, csak azért, hogy házakat lássak meg hegyeket, nem lenne érdemes útra kelnem. Ilyenből már úgyis eleget láttam, talán többet is mint kellene. A szemeim már homályosak, s a lábaim sem bírják a hosszú sétákat. Nem, én gyűjtő vagyok.

Már a nyelvén volt a kérdés, hogy vajon mit gyűjt, de valahogy groteszknek tűnt a feltételezés, hogy bélyegekkel vagy színes képeslapokkal foglalkozna. Az öreg megértette a ki nem mondott szót, s folytatta.

- Talán különös kedvtelésem van, de én lelkeket gyűjtök. Felszállok a vonatra (buszra nem, mert ott nem beszélgetnek az emberek), s néha már ott is találok egy-egy embert, aki hajlandó elbeszélgetni velem. Aztán kiszállok egy városban és elkezdek sétálni, vagy ha rossz idő van, csak leülök az állomáson és figyelem az embereket. Nem is képzeli, hogy hányan vannak, akik csak arra várnak, hogy kiönthessék valakinek a szívüket. Ha találok valakit, odamegyek hozzá, s megszólítom. Ez a legnehezebb része a dolognak, mert nagyon sokan ilyenkor bezárkóznak, hiába tudják maguk is, hogy jó lenne beszélgetni valakivel.

Általában, már az első szóból tudom, hogy az illető meg fog-e nyílni nekem. Elég egy kis rés a hallgatás falán, s minden, amit évek óta nem tud kibeszélni magából, előjön. Az évek során egyet megtanultam: nincs unalmas, vagy érdektelen ember, mindenki hordoz magában egy történetet. Van, aki nagyregényt, van, aki novellát. De mindegyiket érdemes elolvasni.

Tudom, a fiatalembereket jobban érdekli a női test ruhátlansága, de higgye el, sokkal érdekesebb az emberi lélek mezítelensége. Vannak, akik ara a látványra szomjaznak, ahogy egy szép testű asszony egyenként veti le ruhadarabjait – de hol van ez ahhoz képest, ahogy mondatról mondatra egyre tisztábban látni a másik lelkét.

Néha kérdezek egy-két dolgot, de a legtöbbször teljesebb képet ad, hogy mi az, amit magáról elmond a másik.

Azután hazamegyek, néhány napig senkivel sem beszélek, csak megpróbálom újra és újra végigélni a beszélgetés minden egyes pillanatát.

- És azután? Újra útra kel?

- Nem, a legfontosabb még hátravan. Ezek az emberek új életre kelnek bennem. Persze nem mindenki. Csak azok, akikben megvan legalább az életbölcsesség szikrája. Persze ez így nagyképűen hangzik, mert ki ítélheti meg a másik embert aszerint, hogy megvan-e benne az isteni bölcsesség egy kis morzsája? Inkább helyesbítek: azokat őrzöm meg igazán, akikben én is képes vagyok meglátni ezt.

Ezek jó ismerőseimmé válnak, s néha napokat beszélgetek velük magamban. Olyankor viszont én beszélek: elmondom nekik én is az életemet. S akkor, mert már láttam a lelküket, tudom azt is, hogy mit fognak válaszolni. Persze nem mindenki ugyanazt: mást mond az, akiben a fájdalom, s mást az, akiben a derű szülte meg az életbölcsességet. De minden tanács hasznos. Egy bölcsesség van, de sok formában mutatkozik meg. Mindegyik forma mást és mást ad.

Néha vitatkozunk, s ha nagyon nem tetszik, amit mond, otthagyom azt a lelket, s egy másikkal kezdek beszélgetni. Néha előveszem a régi lelkeket is, akiket még évtizedekkel ezelőtt gyűjtöttem. Ők is nagyon érdekesek, mert felidézik a régi időket, a fiatalságomat. Más idők más bölcsességét adják.

Őrült, gondolta magába, csakis őrült lehet, szerencsére a csendesebbik fajtából. De annak ellenére, hogy tudta, hogy az öreg csakis őrült lehet, nem bírta nem hallgatni.

- Mostanra már szép gyűjteményem van a lelkekből. Talán több ezer emberrel is beszélgettem, amióta ráharaptam erre a kedvtelésre, több száz ember lelkét gyűjtöttem össze. Több száz lélek, mindegyik különleges, olyan, akinek érdemes felidézni az emlékét…

Az ablakban utcalámpák fénye tűnt fel, s a vonat nehéz szusszanással lassulni kezdett.

- No de ne haragudjék fiatalember, lassan le kell szállnom. Isten áldja és vigyázzon magára.

Komótos mozdulattal felvette kabátját.

- Kérem, még ne menjen – akarta lassítani.

- Sajnos itt az idő mennem kell. Köszönöm, hogy elmesélte nekem az életét és az érzéseit.

- Kérem, ne menjen, egy percig még maradjon, szeretnék valamit kérdezni…

- Nem lehet, mennem kell. Isten áldja.

És kilépett a kupéból, anélkül, hogy visszafordult volna. És a fiú egyedül maradt, de nem magányosan: úgy érezte, mintha az öreg utas valahol a lelke mélyébe költözött volna, kiüldözhetetlenül.

Jelenkor, újra

Már letűnt a nap, de melege még ott zizgett köröttük. A tó színét éppen csak fodrozta az esti szellő, a fürdőzők lassan hazafele indultak, de a négy férfi között megült a csend.

- És aztán? – kérdezte Zsábás, a társaság lelke.

- Nincs aztán. Nem találkoztam többet vele. Pedig hidd el, azontúl, ha vonatra szálltam, mindig végigjártam minden szerelvényt, de sehol sem találtam. Sőt, ne nevessetek ki, de még most is, pedig tudom, hogy a biológia törvényei szerint már halottnak kell lennie. Mégis, reménykedem, hátha egyszer meglátom, amint csak ül és jegyzetel.

- És akkor mi van? – kérdezte Lógós. – Találkoztál egy bogaras öregúrral. Na bumm. Ezer ilyen futkos a világban, ha szerencsénk van, nem kell végighallgatnunk őket.

- Azelőtt én is így gondoltam. De hiába nem mondott semmit sem, úgy éreztem, hogy mindent tud.

- Szép történet… de mi benne a tanulság? Hogy az az élet értelme, hogy öregkorunkban majd vonatozhatunk?

- Nem, rájöttem arra, hogy az életben a legfontosabb kérdés, hogy lesz-e olyan a lelkünk, tudunk-e addig fejlődni, amíg egyszer méltóvá nem válunk arra, hogy az öregember a mi lelkünket is felírja a noteszába.

Most már ebben hiszek. Tudjátok, katolikus vagyok…

- Tudjuk ám! – nevetett fel Ficsúr – egy mintakatolikus! Biztos másvalaki volt az, akivel éjszakákat átmulattunk…

- Én voltam. Voltam. De most már más vagyok. Nevessetek ki nyugodtan, de attól az éjszakától kezdve mindig magamon éreztem az öregúrnak a tekintetét. Ha valami rosszat tettem: magam előtt láttam, amint elgondolkozva csóválja a fejét, kezébe veszi a radírját, s azon gondolkozik, hogy vajon kitörölje-e a lelkemet a füzetéből. Katolikus vagyok, már elmondom vasárnaponként a Hiszekegyet, de higgyétek el, a végítéletet nem félem annyira, mint ennek az öregúrnak a tekintetét.

- A végén még egy tisztes kispolgár leszel… Hol van már az a vad haver, akit úgy szerettünk?

- És az baj? Miért jobb a sikert, a pénzt, a nőket hajszolni, mint a csendet? Nekem már ez a boldogság. És már van valakim…

- No miért nem ezzel kezdted, miért hadováltál összevissza mindenféle vonatozásról?

- Mert ha nem lett volna ez, talán sohasem veszem észre azt a lányt. Csendes, szerény. Talán sohasem fog olyan vad lánggal lobogni, amit régen kerestem a nőkben, de benne van az izzás, ami egy életre elég. Már új rend van az életemben – és ez a vonaton indult el és abban a lányban fog kiteljesedni. Megbeszéltük, hogy télen házasodunk, sajnos kicsit messze lakik a szüleinél, de télig majd szerzek egy lakást, megkérem a kezét és élni fogok. Nem azzal a nagybetűs élettel, de boldogan. És tudom, hogy egyszer még találkozom azzal az öregemberrel.

A többiek percekig nem tudtak megszólalni.

A csendet Ficsúr torokkaparászása törte meg.

- Azt hiszem, most már nem nevetlek ki. Azt hiszem, most már inkább irigyellek. És ezt mindannyiunk nevében mondhatom. De elég már a filozófiából, mindenki fogjon egy üveg sört és rohanjunk le a partra!

És mindenki a kezébe fogott egy-egy üveg sört, lerohantak a partra és legalább fél órába telt, amíg mindegyikük megszabadult a beszélgetés árnyaitól.

És másnap reggel mindenki ment a sorsa felé. Lógós, hogy még többre vigye, Ficsúr, hogy minél több gyönyört szerezzen magának, Zsábás, hogy minél jobban irigyeljék mások… és a negyedik is ment a sorsa felé, amit akkor még egyikük sem sejtett.

Nem tudták, hogy ezen a nyári estén utoljára voltak együtt így négyen, a régi cimborák.

Télidő

Zsábás nem tudott nem visszagondolni erre a nyári napra ott a temetőben. Amikor újra összegyűltek, de már csak hárman. Mert a negyedik, pont azon a napon, amikor megkérte Kedvese kezét, egy balesetben meghalt. Eddig csak egy szokványos történet: megcsúszott a kocsi a jégen, szerencsétlen összetörte magát, megpróbálta elvonszolni magát egy házig, de rossz irányba indult el és megfagyott. Eddig csak egy szomorú, szokványos történet.

Volt azonban valami, amit egyikük sem értett, s ettől mindannyian zavarban voltak. Azt mondták, akik másnap reggel megtalálták, hogy mosolygott. Pedig tudnia kellett, hogy meg fog halni, mégis mosolyban fagyott meg az arca. Ők hárman már megöregedtek, akármennyire is hajszolták az életet, nem tudtak őszintén mosolyogni, mintha mindig attól félnének, hogy valamit elveszíthetnek abból, amit elértek. Ő azonban mosolygott, pedig abban a pillanatban mindent elveszített.

Hideg volt, kemény a föld, a kántor hamis, a pap kántálta az ezredéves szavakat, amiknek a jelentésével már egyikük sem volt igazán tisztában, mégis nyugtatóak voltak. Végül a fagyos göröngyök dörömböltek a koporsón, elhelyezték a virágokat…

Kevesen voltak. Zsábás a szemével kereste a lányt, a menyasszonyt, de nem találta. Állítólag nem volt képes szembenézni a ténnyel, hogy akit szeretett, aki szerette, akihez hozzá akarta kötni az életét, nincs többé. Figyelni akart a szertartásra, de akaratlan is eszébe ötlött egy régi vers:

„Fönt a hegyek közt s fent a Tay mezején Jó deli Campbell nyargalt pején Kengyelbe, nyeregbe, vágtázva repült, S jött lova vissza, rajt senki nem ült.

Fut anyja a pejhez, kérdi fiát, És fut kis arája, s tépi haját. „Búzám aratatlan, zöldell mezőm!” Ám jó deli Campbell vissza sosem jön.

Kengyelbe, nyeregbe, víg toll süvegén, Lábán puha csizma s jó kard az övén. Most nyerge merő lég, megjött üresen, S jött jó lova; ő már nem jön sohasem.

Holtteste hová lett, el merre esett? Elnyelte az Arrow, vagy a Quairbe esett? Nem szól csak az echó, hiába a könny, Ne várd haza Campbellt, ő már sose jön.”[1]

Igen, ez a dal, mintha az ő haláláról szólna. A mennyasszony, aki megőrül a fájdalomban. Ahogy ünneplőbe öltözött, hogy megkérje a lány kezét. És végül meghal egy kis falu határában, aminek soha senki sem hallotta a nevét. Mint egy ballada.

Zsábás nem tudta elfogadni a halál tényét. Logikátlan volt számára az egész, inkább tűnt az egész egy Szőnyi festménynek, egy amatőr színtársulat előadásának, mint valóságnak. Hiszen néhány hónapja még a szőlőhegyen együtt ittak – nem az lenne a természetes, hogy újra ott legyenek együtt, mint a temetőben? Nem az lenne a természetes, hogy ott várja őket a lugasban és egy jót fog rajtuk nevetni, hogy bevették azt a viccet, hogy meghalt? Igen, az lenne a világ rendje, de a csontkemény hideg realitás az, hogy az a vidám fickó összefagyva itt fekszik ebben a fadobozban és a sírásók magukban káromkodva hányják rá a fagyos rögöket.

Logikátlan, mint az élet, és nincs benne boldog befejezés.

Nézte barátai arcát, látta rajtuk, hogy ők is az egész logikátlanságán elmélkednek. Igen, néhány barát, egy-két családtag, kollega, a pap, a kántor… és hátul, félig a sírok között elbújva egy öregember, aki mintha nem is idetartozna. Csak áll, jegyzetel s közben a helyzethez nem illőn mosolyog. S ebben a mosolyban annyi béke volt, hogy Zsábás is elmosolyodott. Nem tudta, de érezte, hogy a barátja már jó helyen van.

S ha legközelebb összegyűlnek, újra négyen lesznek, s nem fog búsulni a pohár.

[1] Bonny George Campbell – skót népballada

A történet előzménye ide kattintva olvasható!