Benedek Elek faluja, Kisbacon
Azt hiszem, ahhoz, hogy egy alkotót és így az alkotásait is igazán meg tudjunk érteni, meg kell ismernünk azt a helyet, ahol élt és születtek művei. Néha nincs ilyen helyszín, mint például Petőfinél, folyamatosan a világot járta, akinek még szülővárosán is vitatkoznak, azonban Benedek Elek (1859-1929) nem ilyen: az ő életében Kisbacon meghatározó volt. Itt hallotta az első meséket édesapjától, aki híres mesemondó volt a faluban, s ide tért vissza feleségével, Fischer Máriával is Trianon után, s itt nyugszik testük is.
A közvélemény valahogy úgy képzeli el, hogy Benedek Elek egy kényelmes fotelban ül, pipázik, gondolkodik és időnként huncut mosollyal az arcán, papírra vet egy-egy mesét, de ez a kép a lehető legtávolabb áll a valóságtól, ha csak az életrajzi adatokat nézzük tragédiák sorozatát látnánk. Öt évig volt országgyűlési képviselő (1887-1892), de reformelképzeléseit nem tudta megvalósítani. Első, realista és a társadalmi problémákkal foglalkozó írásait érdektelenség fogadta, lapkiadási tervei állandó nehézségekbe ütköztek. Mégis, a sok fájdalmas év mellett talán az 1919-21 közötti lehetett a legnehezebb időszak: a Tanácsköztársaság betiltja Jó Pajtás c. gyermeklapját, János fia nélküle halt meg Kisbaconban, erre az időszakra esett Trianon, és csalódnia kellett az 1920 után megszülető új Magyarországban is. Mégis, két boldogság, vagy, ha úgy tetszik, siker teljessé tette az életét: Mari, a felesége és a mesélés.
Egy szivarszülte szerelem
Csehovnak van egy zseniális monodrámája „A dohányzás ártalmasságáról” – Benedek Elek ennek megírhatta volna ennek életrajzi változatát „A dohányzás áldásairól” címmel.
Benedek Elek épp a Budapesti Hírlap munkatársa volt, amikor egy vitatkozás közben a főszerkesztőjével, Rákosi Jenővel, betért egy trafikba szivarért. A diskurzus azonban váratlan fordulatot vett: a trafikos lánya beleszólt a vitába és helyretette a férfiakat. Benedek annyira meglepődött, hogy még fizetni is elfelejtett, de másnap egy ibolyacsokor kíséretében rendezte tartozását. Szó szót követett, látogatás látogatást, míg végül az író feltette a kérdést: „Kisasszony, gyönyörű álmot láttam. Virágos almafa tövében szenderegtem, s maga égőpiros rózsát ejtett a mellemre... Igazat jelent-e az álom?” s a leányzó, Fischer Mária (1863-1929) igent mondott.
Egy megkerülhetetlen nehézséget azonban le kellett küzdeniük: míg a fiú református, a lány izraelita volt. Bár a zsidóság egyenjogúsítása 1867-ben megtörtént, ez komoly akadály volt még mindig. A szerelem azonban mindent legyőzött: Mária felvette férje vallását. És ez az érzés kitartott halálukig: a férfi a feleségéről nevezte el kisbaconi házukat, s mikor a nagy mesélő meghalt, Mária követte őt a halálba. Sírfelirata az egyik legszebb vallomás, amit egy feleség mondhat férjének:
„Ahová te mégy, oda megyek
és valahol lakol ott lakom
a te néped az én népem
és a te Istened az én Istenem
Ahol meghalsz ott halok meg
és ott temettetem el” (Rut 1,16-17.)
A nagy mesélő: gyűjtő vagy író?
Egyszerre mindkettő és egyik sem: az általa és a mások által összegyűjtött meséket feldolgozott formában adta közre. Ma a meséken gyermekmeséket értünk, de a XIX. századig a mese elsősorban a felnőtteknek szólt, ezért első lépésben ezeket le kellett fordítani a gyerekek számára. Benedek Elek azonban ennél is többet tett: átszűrte a meséket saját lelkén és mindegyiknek adott egy sajátos székely ízt – hiszen ő ebben a világban élt, Kisbaconban így tanulta a mesemondást:
„Elmém, szivem az édes anyaföldből fog táplálkozni. Bárhová helyezem történeteimet, mindig az én falumat, az én erdőmet, az én mezőmet, az én erdőzugásos, vadgalambszólásos szép Erdővidékemet látom. Meséimnek minden fája ebben a földben fog gyökeredzeni, ebből a földből fog kihajtani.” – Édes anyaföldem!
Kisbaconban járva…
…szinte lehetetlen nem találkozni a Nagy Mesélő emlékével. Nem kézzelfogható, de talán a legfontosabb a hely szelleme, ami már az első házaknál átjárja az utazó lelkét. A látható és tapintható dolgok közül a legfontosabb talán a Benedek Elek Elemi Iskola: hiszen ez az, ami leginkább továbbviszi az író küldetését. Kihagyhatatlan, hogy leüljünk Benedek apó szobra mellé, és természetesen az Emlékház is kihagyhatatlan célpont. Amint belépünk a birtokra, Benedek Elek versikéi fogadnak minket.
Elek apó mintagazdasága,
Csak ő tudja, (sőt még ő sem!)
Hogy mit fizet rája!
Elek apó kertje,
Fáit ő ültette,
Hogyha nem dicsérik,
Bántja őt felette.
Miként a dalai láma,
Rejtőzik itt Marcika.
Itt születik a sok dráma,
Mit levág a kritika.
Szellemes humor: talán ez segítette Benedek Eleket Kisbaconban, hogy a sok csapás közben is töretlen hittel folytatni tudja munkáját az erdélyi és a teljes magyarságért. Utolsó szavai, amit papírra vetett, egyetemes üzenetté váltak: „...fő, hogy dolgozzanak”
A nagy mesélő meséje
Kisbaconban, az Emlékház kertjében ez a mese szövődött bennem... Mintha maga Elek apó szőtte volna mesébe élete folyását.
Hol volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl, volt egyszer egy gazdaember, s annak hét gyermeke. Szerette ez a derék gazda mindegyik magzatát, de a hetedik, a kis Elek különösképpen kedves volt a szívének.
Ahogy azonban cseperedett a legkisebb fiú, szűk lett neki a falu határa, messzire vágyódott, hát így szólt édesapjához:
- Édesapám, én elindulok országot, világot látni, szerencsét próbálni.
- Édes fiam, járj békével, s azt kívánom találd meg a szerencsédet, ráadásnak a boldogságot. Ami az enyém, az a tied is, de se a földet, se az otthont nem viheted magaddal, azonban bármerre is jársz, szavamat ne feledd, vidd magaddal a meséket, amiket gyermekkorodban hallottál tőlem, és azok majd minden vészen átsegítenek.
Értette is, nem is a fiú az apja szavát, de mélyen az eszébe véste. Másnap reggel útnak is indult, de alig hagyta maga mögött az erdőt és a hegyet, szembejött vele egy ősz öregember. Illendően köszöntötte, majd az apó kéréssel fordult hozzá:
- Adjál ennem, mert már egy hete nem ettem semmit sem.
A fiú megkínálta elemózsiájából: - Egyen, igyon öregapám, jó szívvel adom!
Az öreg nagy étvággyal megebédelt, majd így szólt a legényhez:
- Mivel egy öregemberrel jót tettél, hát most jó tett helyébe jót várj! Az utadon három próba vár rád: az első egy szürke óriáskígyó lesz, akit, ha legyőzöl, vedd el a kincsét. A második egy füstokádó sárkány lesz, akit, ha legyőzöl, vedd el a kincsét. De aztán, amikor a barna óriások támadnak rád, menekülj és vidd magaddal a kígyó és a sárkány kincsét, mert nem lesz neked irgalom! De ha okosan menekülsz, tiéd lesz a szerencse és a boldogság is, amiért útnak indultál.
A legény hitte is, meg nem is az öreg szavát, de jól eszébe véste ezt is. Hét nap s hét éjjel folyton-folyvást ment, keresztül a folyókon, hegyeken és a nagy síkságon is, s ekkor már épp meglátta a király városát, amikor egy óriási szürke kígyó állta útját:
- Add át minden kincsedet, különben szörnyű halálnak halálával halsz meg!
A fiúnak eszébe jutottak apja szavai, és így válaszolt:
- Nincsen más kincsem, csak az, amit apámtól kaptam: a mesék.
- Akkor add nekem azt! – mondta az óriáskígyó, s körbeölelte a legényt, az pedig mesélni kezdett: elmondott minden mesét, töviről hegyire, ahogyan azokat édesapja mesélte neki egykor. Látta ám, mire a mesék végére ért, hogy a kígyó igencsak álmos, ezért nem hagyta abba a fabulát, és a saját szívéből szőtte tovább annak fonalát, egészen addig, amíg csúszómászó el nem szundikált. Óvatosan kibújt a szorításából, s akkor lássatok csudát! A kígyó alatt egy kosárkát talált, színültig arannyal!
Magához vette hát a kincset, így megvolt már a betevője, s még egy takaros kis házat is vett magának a király városában.
Egy szép nap, amikor az útjait járta, egyszercsak megnyílt alatta a föld, és egy barlangban találta magát.
- Ki vagy te, szerencsétlen, hogy a sárkány barlangjába térsz be? – kérdezte egy leány hangja a sötétből.
- Én Elek vagyok, János fia, aki nekiindult a világnak szerencsét próbálni. Hát te ki vagy?
- Én a király lánya vagyok, a sárkány foglya, aki tüzet és füstöt köp mindenkire, aki csak eljön értem, hogy kiszabadítson.
- Legyőzöm én azt a szörnyet, kerüljön csak a kezeim közé!
- Karddal, vassal le nem győzheted, de furfanggal igen: amikor hazatér, és megtudja, hogy idegen tér be a lakába, három kérdést tesz fel neked. Ha meg tudsz válaszolni rá, elenged, és ráadásnak engem is magaddal vihetsz, de ha nem, halálnak halálával halsz!
Így is lett: estve megérkezett a sárkány, mind a kilenc fejével beleszippantott a levegőbe, s mind a kilenc orra emberszagot érzett, s mind a kilenc szájával rákiáltott:
- Ide figyelj, te szerencsétlen! Nálam ez a rend: három kérdés, három felelet, ha csak egy is hibádzik, nincs irgalom, kegyelem! De ha helyesen válaszolsz, elmehetsz és viheted a legszebb kincsem, a királynak leányát is. Az első kérdésem: Mi az? Gyermeket elringat, halottat magába zár, nyáron hűst ad, telet nyárrá varázsol?
- A fa az – válaszolta a legény. – Bölcsőt és koporsó anyaga, nyáron árnya hűsít, télen kályhában duruzsol.
- No, ez ügyes felelet volt, de halld meg a másodikat is. Mi az? Ha sokat gyűjtöttél belőle, már keveset szerzel, de ha alig, akkor bőséged lesz belőle. Kézzel megfogni nem tudod, ha meg akarod ragadni, nem tudod, átfolyik kezeid között, mégis, ez a legnagyobb kincsed!
- Az idő: az öreg, bár már sok évet leélt, kevésben reménykedhet, de a fiatal, aki még alig élt, még sok évre számíthat.
- Ügyesen feleltél, de hátra van még a harmadik kérdés. Hamisból születik az igaz, okít és időt múlat, örök, de mindig változik?
Szegény fiú hiába törte a fejét, nem tudta a választ, ám a királyleány, aki eddig a legény mögött bujkált a setétben, óvatosan a fülébe súgta: - A mese az, mert amiről szól, abból semmi sem valódi, de elvezet az igazságra.
- Jól feleltél, vidd a lányt, de vissza ide sose gyere, mert többet nem lesz kegyelem! – bocsátotta el békében a sárkány.
Fogta hát a legény a lányt, egyszeribe nagy lakodalmat csaptak, s éltek sokáig nagy erős boldogságban. De nem addig, míg meg nem haltak, mert hamarosan új vész köszöntött rájuk: eljöttek a barna óriások. Körülvették a házat, az eget eltakarták és dübörgő suttogásuk lelket dermesztett. A legény tudta, hogy eljött a menekedés ideje. Fogta hát a leány kezét, futott keresztül a síkságon, a hegyeken és az erdőkön, míg haza nem ért, az üres atyai házba.
Gyászfeketébe öltözött a lelke, amikor apja sírjánál megállt, keservesen hullatta könnyeit. És ahogy a könnycseppjei a földre hullottak, egy sarj nőtt ki belőlük. A legény bánatában mesélni kezdte az édesapjától hallott meséket, s a növényke minden egyes mesénél új levelet hajtott, új ágacskát növesztett, egészen addig, amíg az égig nem ért. És a fa tavasszal reményt adott a sorsüldözött népeknek, nyáron enyhet adott árnyéka, ősszel gyümölcseivel örvendeztette az embereket, s mikor eljött a tél, teljessé tette az ünnepet ez az égigérő mesefa.
Így volt, vége volt, igaz volt, s aki nem hiszi, járjon utána Erdélyországban.
2026 október
Hozzászólások