A nyár az ősz szemébe néz, felidézi a múlt idők minden örömét, s dacosan mondja: Én örök vagyok, a kegyetlen naptár nem öl meg, a szívben örökre megmaradok: őrzöm a fényt, a napfényt, az örömöt, az élet teljét, mit a tavasz érlelt, szerelmet és barátságot, teljességet és szabadságot.
Az ősz eközben unottan szelfizi
a múló avar fáradt tarkaságát,
a kopár ágak élet-ráncait,
az álmos napfény bágyadt sugarát,
s morcos esővel veri
halódó emlékét a nyárnak,
felejtve saját szépségét:
hogy ő a híd az élet s halál között,
elmúlás ő, mely új kezdetet ígér.
De egy októberi napsugár,
összeköti a múltat és jelent,
virág-tarkává színez holt falevelet,
s fásult hangú őszt
új dalra késztet,
felejtve bágyadt öregséget,
megifjul, táncra kel,
mert tudja ő is örök,
s ha szállást vesz szívekben,
ő sem múlik el.
A képet köszönöm Eszternek!