Két nép vívott itt egykor nagy csatát, hun és gót vitézek keresték a halált, melyben fiát vesztette Attila nagykirály.
Dengezik volt a herceg neve, szárnyas lován volt pusztítás istene, de harc közben paripája botlik, és éltének napja lehanyatlik.
Fájdalmában a föld is megszakadt, völgy született, benne kis patak.
Állok partján, köröttem csapkodó vizek, fölém két sziklafal tornyosul, s közben arra gondolok, e föld miért nem miénk, miért nem magyar?
Hallgatom a patak válaszát: „Senkié vagyok, s mindenkié, mint mikor kacér asszony nevet. Az ember csak sziklára tűzhet zászlót, felségjelet, s hiheti bohón, hogy ez övé, de a vizet birtokolni nem lehet, ha kezedbe zárnád, elfolyik.
Partomon népek csatáztak, tiszta vizem vérrel szennyezték, de a víz mindig kitisztul, mert csak a tisztaság örök, és mindig magyar földre folyik, majd onnan is tovább, a tenger felé.
Örülj annak, mit ad a pillanat, s őrizd azt, ami örök.”
Comments