A férfi a nőnek két arcát keresi: Vénuszt és a szüzet. És nincs tökéletes választás, ahogy Tannhäuser is a Vénusz barlangból szűzies menyasszonya, Erzsébet után vágyódik, míg Erzsébet közelében a Vénusz barlang érzéki örömeiről énekel, ezért sohasem leli meg se a békéjét, se a teljes szerelmet.
Paxa, a regény főszereplője jó és tiszta lélek. Egyedül van, de nem magányos, hiszen él benne a béke, s amikor egyik kollegájával egymásba szeretnek, úgy tűnik megtalálja a boldogságot. Azonban kettejük között ott van a „rossz” nő, az előző feleség emléke. Paxa beleesik abba a hibába, hogy magát és párját a jók közé sorolja, miközben az „ex” a rosszak közé tartozik. Azonban egy nap talál egy levelet, amit a lakásban az előző feleség rejtett el, ami naplószerűen meséli el, hogyan megy tönkre a házasságuk, hogyan hűlt ki, miért döntött úgy, hogy elhagyja a férjét és a családját. És rá kell jönnie, hogy a világ nem osztható jókra és rosszakra, az igazi kérdés, ki tudja elérni a teljességet. És rá kell jönnie, hogy ő a jóságában és tisztaságában messze állt ettől. Hiába égeti el azt a bizonyos levelet, újra és újra előkerül és szellemképként megjelenik az előző asszony is, hogy a halálba kergesse. Paxanak még az öngyilkosság is könnyebb útnak tűnik, mint az, hogy szembenézzen a rettenetes kérdéssel: vajon a szellemkép egy másik dimenzióból jött, vagy az ő tudatalatti félelmeinek kivetülése? Elég-e jónak és tisztának lenni szenvedély nélkül? Erzsébet lehet-e több, mint Vénusz? Képes-e nevén nevezni énjének eddig eltitkolt, megtagadott részét?
Néhány szó a regényről: erősen érződik rajta a modern finn irodalom hatása, azonban egy dologban jelentősen különbözik a finn szerzők műveitől: túllép a nihil végzetességén és igent mond az életre. Sajnos, bár a modern írók tökéletesen mutatják be a fogyasztói társadalom ürességét, de nem tudnak válaszolni a miértre, hogy miért érdemes mégis, miért érdemes élni, akkor is, ha a test minden kívánsága beteljesül. Ez az egyetlen modern nyelvezetben és felfogásban íródott regényem, de tartalmában illeszkedik életművem értékkereső és értékmegőrző vonalához.
Érdekesség, hogy bár több magazin is esélyes volt arra, hogy először jelentessék meg nyomtatásban is novelláimat, mégis ennek a regénynek a záró fejezete jelent meg először nyomtatásban. Érdekes játéka a sorsnak, de talán nem véletlen: valami fontosat tudtam elmondani ezen keresztül a női lélekről. Szerencsés voltam: sok nő ajándékozott nekem részt a lelkéből, sok sorsnak voltam részese, nekem ezekből a tört üvegdarabokból kellett mozaikot készítenem. Hogy hogyan sikerült? Döntsék el az olvasók.
A regény egyben tisztelgés a száz éve született Weöres Sándor előtt is: a vázát Csiribiri című verse adja – egy eddig talán kevésbé közismert dimenzióban.
„Boldogság – egyáltalán mi az? Egy élet, amit valakivel el lehet tölteni, ragyogás és lobogás nélkül, vagy ennél több? Ez máris több lenne, mint ami a legtöbb embernek megadatik. Szabad-e kompromisszumok árán keresni a boldogságot? Szabad-e lemondani a boldogságról, ha csak a megalkuvás az ára?”
Részlet a regényből, Török Tünde hangján: