Valójában, amikor újra a budai Öreg utcában jártam, alig vettem észre az aprócska papírfecnit, amit valaki a Boldogságbolt ajtajára ragasztott: „Minden év legjobb házassági tanácsadója”. A papíros nem volt nagy, mintha valaki egy jegyzettömbből tépte volna ki, a kézírás kicsit remegett, látszott, hogy csak futtában vetették papírra. Gyöngybetűkkel, folyóírással: valószínűleg egy nő.
Elképzeltem, hogy milyen zavarban lehetett az írója, amikor először betért a Boldogságboltba. Hebegett-habogott, de az öreg örmény megnyugtatta, hellyel kínálta, teát töltött neki, s elmondta, mit kell a boldog házasságért cserébe adnia. Az asszony elfogadta az árat, szerette volna megköszönni, de mivel a Boldogságboltba mindenki csak egyszer térhet be, amikor visszatért hálatelt szívvel, csak az ajtóra tűzte ki a cédulát. „Szokványos történet”, banális, amiről ha valaki novellát írna, mindenki unottan átlapozná, hiszen mások boldogsága mindig unalmas, mindenkit csak a saját boldogsága izgat.
Szerencsére én nem vásárlóként tértem vissza, így beléphettem. Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, úgy éreztem, kiléptem a rohanó időből és átléptem az örökbe. Semmi sem változott, amióta először beléptem ide: mindenfelé könyvespolcok, tematikusan rendezve a különböző boldogságok: „szerelem”, „család”, „siker”, „gazdagság”, „lelki béke”, „extrém kívánságok”… És egy-két igazi könyv is. Érződött rajtuk, hogy évek óta senki sem nyitotta ki ezeket. Ki olvas ma már Platónt vagy Arisztotelészt?
- Ha szabad megjegyeznem, senki sem – válaszolta, gondolataimban olvasva az öreg örmény. – Pedig, a szavak, amiket egykor leírtak, ma is ugyanúgy igazak. Tudja, uraságod, egykor ismertem egy szerzetest, aki egész életében könyveket másolt. Amikor találkoztunk, azt kérte tőlem, hogy halála előtt hadd készüljön el Arisztotelész Organonjával[1] és Platón Államával. Úgy érezte, ha ezekből a könyvekből egy-egy példánnyal több lesz a világban, nem élt hiába. Ma pedig – mutatott körbe az öreg örmény – olvasatlanul hevernek a polcokon. De úgy látom, kérdezni szeretne valamit uraságod.
- Nem tudom, hogy mondjam, hogy ne legyen bántó – kerteltem válasz helyett.
- Csak őszintén… Nincs olyan durva igazság, ami bántóbb lenne, mint egy szépen becsomagolt hazugság.
- Ezek az emberek, minden tiszteletem mellett, de több, mint kétezer éve halottak. Mit mondhatnának a ma emberének? A szavaik olyanok, mint a dinoszauruszok csontvázai. Érdekes arra gondolni, hogy egykor éltek, egykor félelmetesek voltak, de mára kihaltak, vagy olyan unalmasak, mint egy csirke az udvarban.
- Talán igaza van, uraságodnak, és a szavak már valóban halottak. Élettelenek, mint a sárkánygyíkok csontjai, amiket a tudósok kiásnak. De ne feledkezzen meg arról, hogy a szavak önmagukban semmik, csak a gondolatokat öltöztetik fel. Csak a szavak halhatnak meg, a meztelen gondolatok örökké élnek. Csak a könyveket lehet betiltani, elégetni, az eszméken nem fog se a tiltás, se a tűz. Ennek a két embernek az eszméi ma is ugyanúgy élnek, ugyanolyan teremtő és pusztító erővel, mint két és félezer éve. Nem ők találták ki ezeket, csak ők voltak, akik szavakba foglalták, és ezzel szabadjára engedték a szellemet.
- És mik voltak ezek a titokzatos eszmék? – kérdeztem kíváncsian.
- Platón azt mondta, mindennek az alapja az idea, az örök és változatlan lényeg. Talán úgy is mondhatnánk, a mi világunk csak tükörképe az örök és változatlan ideáknak. Ő a láthatatlanból haladt a látható felé. Arisztotelész viszont az észben hitt, abban, hogy logikusan minden megmagyarázható, a látható alapján próbálta megérteni a láthatatlant. Velük, ezzel a két poros, ma már senki által sem olvasott filozófussal kezdődött meg az érzelem és az ész párharca.
Bevallom, nem nagyon tudtam figyelni arra, amit az öreg örmény mesélt. A filozófia sohasem tudott lekötni, már a főiskolán is ez volt a legnagyobb mumusom a mikroökonómia és a statisztika mellett. Megpróbáltam titkolni unalmamat, de az öregember észrevette és elmosolyodott:
- Látom, uraságodat nem köti le gondolataim fejtegetése.
- Nagyon érdekes, de nem tudom, hogy ez hogyan tenné boldoggá az embereket. Márpedig, ha jól tudom, ön ezzel kereskedik.
- Valóban, és ebben, szerénytelenség nélkül állíthatom, első vagyok a piacon. Azonban, ha szabad megjegyeznem, a boldogság titka sokszor csak annyi, hogy belássuk, hogy érzelmeink sokkal hatalmasabbak és ismereteink sokkal korlátozottabbak, mint gondolnánk. Azonban, ha uraságod ráér, szívesen elmesélnék egy történetet egy jó tea mellett.
Egy ilyen invitálásra nem tudtam nemet mondani. Miután kényelembe helyezkedtünk, az öreg örmény mesélni kezdett:
- Bizonyára észrevette uraságod, a kézzel írt cégért a bejáratnál.
- Igen, akartam is kérdezni, hogy mit jelent az, hogy „Minden év legjobb házassági tanácsadója”.
- Nos, nemrégiben történt… - és az öreg örmény mesélni kezdett.
Esős tavaszi nap volt, olyan, amit inkább őszinek vélnénk, amikor az asszony belépett hozzám. Azonnal láttam, hogy kevés embernek van akkora szüksége az árumra, mint neki: ruhája és sminkje egy fele annyi idős nőn is túl fiatalosnak minősült volna, kisírt szemei arról árulkodtak, hogy elveszítette a csatát az élettel szemben. Zavarban volt, nem akaródzott megszólalnia.
- Kezeit csókolom, nagyságos asszonyom… Keres valamit?
- Köszönöm, csak nézelődnék. Nagyon szép ez az üzlet. Nagyon érdekesek ezek a könyvek – nézelődött a polcnál. – Megnézhetem? – és lapozgatni kezdte az egyiket, de láttam rajta, hogy azt sem venné észre, ha üres lapok lennének a kezében.
- Ha szabad megjegyeznem, mindegyik valódi kuriózum, a világ bármelyik nemzeti könyvtárának díszére válna.
- Igen, nagyon érdekesek – válaszolta szórakozottan, de aztán esdeklőn rám nézett: - Mondja, maga tényleg boldogságot árul? Vagy ez is csak hazugság?
- Kérem, biztosíthatom, hogy mindegyik boldogságból csak a minden igényt kielégítő legkiválóbbat tartok.
- Nem hiszem, hogy tudna rajtam segíteni.
- Avasson a bizalmába és meglátom, mit tehetek.
Az asszony nagyot sóhajtott és mesélni kezdett.
- Tulajdonképpen a szokványos történet, ha valóban a boldogsággal és a boldogtalan emberekkel foglalkozik, akkor ezerszer hallotta. A férjem…
- Mit tett a nagyságos úr?
- Ki? A férjem? Hát nagyságos úrnak semmiképpen sem hívnám, inkább egy aljas csir…
- Na, de asszonyom! Aki a másikat megbecsüli, magát becsüli meg. Kérem, tartózkodjék élete párjának minősítésétől,
- Nos, rendben. Akkor a férjem… Nos, húsz év után úgy döntött, hogy egy húsz évvel fiatalabbal újra akarja kezdeni. Tulajdonképpen még becsületes is, a maga módján. Megtarthatok mindent, a lakást, a kocsit, a pénzt, a gyerekeket… De az elmúlt húsz évet és az életet, amit felépítettünk, amit együtt építettünk fel, senki sem tudja visszaadni. Már beletörődtem, hogy vesztettem, de akkor is fáj. Szeretnék boldog lenni, de nem tudom, mit tegyek. Ha meg akarnám tartani, nem tudnám, hogyan tegyem. Vagy keressek valaki mást? De kinek kellenék? És másvalakivel jobb lenne? Nem tudom… Nem kell semmit sem mondania, elég, hogy meghallgatott. Köszönöm. Nem zavarom tovább.
- Várjon, kérem – próbáltam meg tartóztatni. – Azt hiszem, tudnék valamit ajánlani. Önnek és a kedves férjének. De előre is figyelmeztetem, hogy nem lesz olcsó…
- Mennyibe kerülne? – kérdezte gyanakodva az asszony.
- Nos, asszonyom, nem mennyibe, hanem mibe. Mondja, mit lenne hajlamdó megtenni a boldogságért? Képes lenne megváltozni?
- Bármit… De már mindent megpróbáltam. Higgye el. Edzettem, fodrászhoz jártam, csinos ruhákat vettem, ez kell a férfiaknak, nem? A fiatalság…
- Ha megengedi asszonyom, ön minden férfit, vagy a férjét szerette volna meghódítani? Mert aki a másiknak azt akarja megadni, amire szerinte minden férfi vagy nő vágyik: csinos külső, ajándékok, az legfeljebb sikeres lesz, de sohasem boldog. Aki a másikat szereti, az törekszik megismerni őt és betölteni a szíve vágyait.
- Megismerni… Azt hittem ismerem, de rá kellett döbbennem, hogy valójában nem ismerem. Amikor tegnap láttam, egy idegen arca nézett rám. Fel tudom sorolni az összes személyi adatát, de már nem tudom, hogy ki ő. És félek, már nem is lesz rá időm. Félek beszélni vele, minden szó távolabb viszi.
- Ha szabad javasolnom, asszonyom, nézzen bele a könyvbe, amit a kezében tart.
A nő kinyitotta az ősi fóliánst és olvasni kezdte az első mondatot, amin megakadt a szeme: - Az értelem akkor kezd élesen látni, mikor a szem ereje tompulni kezd.
- Ezt Platón barátom írta. Azt hiszem, a szívre is igaz: néha akkor értjük meg legjobban a másikat, amikor már nem beszélünk vele. Akkor értjük meg igazából mi mozgatja, amikor már nem bosszant minket és nem kedveskedik. Ilyenkor már nem visznek tévútra a szavak. Ő úgy magyarázta, hogy amit a világból látunk, azok nem egyebek, mint az ideák, a megfoghatatlan jók halovány visszatükröződései. Nem látunk belőle többet, mint a Napból a barlang mélyén. Mégis léteznek, és ami jó a világban, azok az ideáktól jók: egy szép nő, egy szép szék vagy egy szép fa – bár bennük szinte semmilyen közös nem található, mindannyian részesültek a szép ideájából így az, ami külön-külön széppé teszi őket az „maga a szép”, amit nem ismerünk, csak sejthetünk.
- Nagyon érdekes, csak nem tudom, hogy mindez, hogy kapcsolódik hozzám.
- Azt javasolnám Önnek, hogy kicsit felejtse el a férfit, akivel együtt él és gondoljon arra az ideára, ami benne él. Arra a valamire, amibe egykor beleszeretett. Aki szerelmes, ezt az ideát érzi meg, ezért lép ki az időből és a fizikai világból.
- Szóval megint csak én vagyok a hibás – szomorodott el az asszony.
- A gyenge a világot akarja megváltoztatni, az erős önmagát. Ha megváltozik, észre fogja venni, hogy a világ is megváltozik. Vigye haza ezt a könyvet, időnként üsse fel és gondolkozzon el ezen.
- Ígérem, vigyázni fogok rá nagyon – szorította a nő a szívéhez a könyvet. – Mikorra kell visszahoznom?
- Legnagyobb sajnálatomra, mindenki csak egyszer térhet be a boldogságboltba.
- Ez nagyon kegyetlen szabály – szomorodott el az asszony. – Igazságtalan.
- Nos, drága nagyságos asszonyom, ez üzletpolitikánk része. Aki nem tudja eldönteni, hogy mit akar az élettől, az keresse a kis boldogságait a világban. Mi csak azokkal kötünk üzletet, akik tudják, vagy tudni vélik, hogy mi az az egyetlen boldogság, amivel élet válik a létezésükből.
- Akkor hogyan tudom visszaadni a könyvét? Ez túl drága ahhoz, hogy elfogadjam ajándékba.
- A könyvért nem kell fizetnie semmit sem, csak a boldogságért.
- És mi a boldogságom ára?
- A legnagyobb, amit ember fizethet: megváltozik. Felad magából valamit a másikért. A könyvet meg küldje vissza a férjével. Hátha neki is tudok valami jó kis olvasnivalót ajánlani…
- Zseniális! – csaptam össze önkéntelenül is a kezemet. – És amikor a férj visszahozta a könyvet, vele is elolvastatta?
- Ugyan kérem! – tiltakozott az öreg örmény. – Hogyan képzeli? Mindenkinek más út vezet a boldogsághoz, mindenkinek más szó mondja ki az örök és változatlan igazságot. A férjnek Platón méreg lett volna. Ő azt az ideát kereste, amit egykor megismert a szerelemben, csak már nem a feleségében, hanem egy másik nőben. Ő az ész és az érzelem harcában a szív oldalára állt.
- Akkor…? Neki mit adott?
- Neki Arisztotelész logikáról írt művét adtam oda. Hogy gondolja végig logikusan az életét: az, hogy a szépet és a jót megtaláljuk-e a másikban, elsősorban nem attól függ, hogy a másik milyen ember, hanem attól, hogy milyen szemmel nézünk rá, milyen szóval szólunk hozzá és milyen szívvel gondolunk rá.
A történet végét meg sejtheti uraságod – folytatta az öreg örmény - : a hölgy egyszer erre járt. Belesett a kirakaton keresztül. nehezen ismertem fel: mosolygott és már nem akart fiatalabbnak látszani. Megfiatalodott. Kiragasztotta a papírost a bejáratra és egy csókot fújt felém. Én meg magamban nyugtáztam, hogy jó üzletet kötöttünk, sikerült megtalálni a boldogságot.
Esetleg ajánlhatok uraságodnak is egy kis olvasnivalót a halott könyvek közül, amiket mások már nem olvasnak? – mosolyodott el búcsúzóul.
[1] Arisztotelész logikai műveinek gyűjteménye
A festmény köszönöm Ozsvárt Gábornak, a csodálatos videót Török Tündének!
A mesét tartalmazó Boldogságbolt c. könyv megrendelhető ide kattintva!
