Amikor leírtam a boldogságboltbeli élményeimet, mindenki azt hitte, hogy ez csak egy mese. Rengetegen osztották meg a világhálón, a közösségi médiában, s én igyekeztem mindegyiket nyomon követni. Minden hozzászólásban csak egy információt kerestem: találok-e még valakit, aki szintén járt a budai Öreg utcában. Néhányan említették, hogy tudják, hogy melyik boltról van szó, de részleteket senki sem tudott mondani, volt, aki felismerte az utcát is, de senki sem mesélt arról, hogy bent járt volna az üzletben.
Évek teltek el, s lassan már én is elhittem, hogy az egész nem volt más, mint egy éber álom, s az öreg örmény is csak a tudattalanom kivetülése volt, ahogy mondani szokás.
Aztán egy avarillatú őszi estén történt valami: éppen végeztem a télváró munkákkal a kertben. Egyedül voltam, leültem a szivattyú beton talapzatára, hogy elégedetten végignézve a birtokon megjutalmazzam magam egy cigarettával, amikor megrezdült a telefonom: e-mailt kaptam. Ismeretlen feladó, udvarias megszólítás, aztán egy mellbevágó üzenet:
Dédnagyapám kérte, hogy írjak Önnek. Olvasta a boldogságboltot és nagyon örült, hogy végre valaki megírta ezt a történetet is. Azt mondta nekem, hogy ő senkinek sem mert beszélni róla, mert félt, bolondnak tartják. Azt üzente, ha esetleg ráérne valamikor, szívesen látná egy kis beszélgetésre.
Többször is el kellett olvasnom az üzenetet. Tudtam, hogy nagy valószínűséggel csak egy nem túl ízléses, ámde annál hatásosabb tréfa, mégis, tudtam, végére kell járnom. Azonnal válaszoltam, de beletelt néhány hétbe, amíg végre ott állhattam az ajtó előtt, kezemben egy üveg borral és egy csokor virággal. Az ajtón egy régi réztábla volt: „Öregházy”. A csengő berregő hangjára egy finomvonású öreg hölgy nyitott ajtót.
- Parancsoljon, már vártuk.
A lakásnak minden ledes világítás ellenére különös, időtlen hangulata volt, mintha megállt volna benne az idő, mintha egy kapszulába zárták volna azt a bizonyos ancien régime-et. A szobában egy merev tartású úriember fogadott, felállt a fotelből, feszes tartásban, a bokáját finoman összeillesztve nyújtott nekem kezet: - Örvendek, hogy megismerhetem. Amióta felolvasták nekem az írását, vártam, hogy megszoríthassam a kezét. Kérem, foglaljon helyet.
A másik fotel felé intett. Amikor elültünk, pár pillanatig némán figyeltem: bár nem volt bizonytalanság a mozdulataiban, de egyértelmű volt, hogy ez az ember nem lát. Mimikája visszafogott, de kontrollált, egyértelmű volt, hogy látását idősebb korában vesztette el. Arca frissen borotvált, ruházata rendezett, valószínűleg az asszony szeretete pótolja elveszített látását.
- Parancsol egy kávét? – Kérdezte a hölgy
- Igen, ha lehetséges. – Az asszony felállt és kiment a konyhába.
- Azt hiszem – mosolyodott el az öregúr -, ön nem ezt a kávét kérte anno a Boldogságboltban.
Az ajkamba haraptam, de megpróbáltam udvariasan válaszolni: - Bár nagyon megtisztelő és kellemes ez önök társasága, de valóban nem. Amikor azt a kávét kértem, másvalakire gondoltam.
- Ha megenged egy tanácsot, fiatalember, máskor pontosabban fogalmazza meg a kívánságát. Az öreg örmény nem csap be senkit sem, de senki helyett sem gondolkozik.
- Valóban nem… De hogy értette, hogy máskor? A boldogságboltba csak egyszer lehet belépni és én már eljátszottam ezt az egy alkalmat.
- Valóban eljátszotta? Ne gondolja így. Inkább örüljön annak, hogy tudja, hogy miben kell megtalálnia a boldogságot. És ha ön már nem is, de talán azok, akik olvassák az írásait, tudni fogják, hogy mennyire meg kell fontolniuk, hogy mit kérnek majd, amikor rájuk kerül a sor.
- Ön már ismeri a történetemet.
- Ahogyan finoman utalt rá, én még adósa vagyok önnek. Én nem vagyok a szavak embere, a hitvesemre hagyom, hogy elmondja önnek a történetünket.
A hölgy ebben a pillanatban lépett be. Fényüket vesztett csészékbe töltötte a gőzölgő nedűt, érződött, hogy a családi porcelánt vette elő a vitrinből.
- Nagyon köszönöm, hogy megírta a történetét, tudom, a férjem már megköszönte, de öröm volt olvasni, hogy valahol még mindig működik a bolt. Tudja, olyan furcsa. Ahogy az emlékeimben él, csak pár perc sétára van tőlünk, de hiába jártam be ezerszer is ugyanazokat az utcákat, sohasem találtam meg. Örömmel olvastam, hogy a bolt még ugyanúgy áll, s az öreg barátunk is ugyanúgy szolgálja ki a vevőket, mint amikor mi jártunk ott.
- Szabad megkérdeznem, mikor?
- Nagyon régen – mosolyodott el az asszony és egy pillanatra megsejtettem, milyen szépséges is lehetett fiatalkorában. – Még a háború alatt. Tudja, akkor jegyzett el az uram. 1942 volt. Akkor, bár a német filmhíradók újabb és újabb győzelmekről számolt be, mindenki tudta, hogy a keleti hadjárat nem az a huszáros kaland lesz, mint amilyennek előtte gondolták. Az uram a beosztása miatt kaphatott volna mentességet, de a férfibecsület, tudja, nem engedte, hogy éljen a mentességgel, ezért önként jelentkezett.
- Nem akarta lebeszélni? – kérdeztem és reménykedtem, hogy nem udvariatlan a kérdésem.
- Lebeszélni? Nem hiszem, hogy sikerült volna. De ha meg is tudtam volna tenni, akkor sem tettem volna meg.
- Miért?
- Mert sokkal jobban tiszteltem annál, hogy elvegyem tőle a szabadságát. Ő sem kényszerített soha semmire, én hogyan tehettem volna? Csak azt kértem, hogy mielőtt kivonulna a frontra, tartsuk meg az esküvőt. Ha az van megírva, hogy el kell veszítenem, legalább az ő nevét akarom viselni. Nem akartam nagy lakodalmat, de a gyűrű komoly gondot okozott. Visszagondolva 1942 még a béke éve volt, de gyűrűhöz jutni már akkor sem volt egyszerű. Róttuk az utcákat és nézegettük a kirakatokat. Éreztem, reménytelen a keresgélés, magamban azon gondolkoztam, hogy vajon van-e a kamrában minden, hogy másnap grízgaluska levest és haditortát tudjak készíteni, amikor… – nézett a férjére.
- Igen – vette át a szót a férje -, amikor megláttuk azt a bizonyos feliratot. „Boldogságbolt”. Én tovább akartam menni, de a párom erőszakoskodott, hogy lépjünk be…
- Maga örök Ádám, nem tanulta még meg, hogy Éva óta a kíváncsiság a nők privilégiuma? – incselkedett az asszony…
A bolt tulajdonosa, egy ránézésre vagy kétszáz éves örmény, a könyvei fölé hajolt, de azonnal felnézett és illendően köszöntötte a belépőket:
- Kezeit csókolom méltóságos kisasszonyom, legmélyebb tiszteletem tekintetes uram! Mivel szolgálhatok?
A nő zavarban volt, de üdvözlésképpen kézcsókra nyújtotta a kezét:
- Nemsokára egybekelünk és valamilyen szép jegygyűrűt keresnénk. De tudja, most nagyon nehéz aranyhoz jutni, más meg olyan közönséges…
- Arany, arany… - simogatta a szakállát az öreg. – Meg szabad kérdeznem a méltóságos kisasszonytól, hogy miért ragaszkodik az aranyhoz?
- Mert… - bizonytalanodott el a nő. – Ez a szokás, nem?
- Szokás kérem, valóban. De nézzen körül a világban, mi minden van most szokásban? Nem merészelném megsérteni női szemérmét, hogy felsoroljam mindazt, ami a modern korban szokássá vált. Ha boldogok szeretnének lenni, nem javallanám, hogy a szokásokhoz igazodjanak. A szokás és a boldogság ritkán jár párban.
- De az arany sohasem veszít a szépségéből. Azt jelképezi, hogy valami örök. És azt akarom, hogy valahányszor ránézek, azt lássam, hogy örökre egybe tartozunk.
- No, már közelítünk… Akkor igazából nem is gyűrűt, hanem az örökkévalóság hitvallását keresi?
- Igen – a lány úgy nézett az öregre, mintha hipnotizálták volna.
- Nos, hát arannyal vagy más nemesfémmel nem szolgálhatok, de ha kívánja a méltóságos kisasszony, ennél is többel szolgálhatok: a hitvallás helyett a valósággal.
- Hogy érti?
- Én kérem boldogsággal üzletelek. Mondja meg kérem, hogy miben keresi a boldogságot, én megmondom mi az ára.
- Nekünk nincs sok pénzünk, csak háromszáz pengő, de azt az esküvőnkre tartogattuk…
- Ne sértsen meg, kérem! Én nem foglalkozom kérem, se pengővel, se birodalmi márkával. Én egyenesen megmondom, mindennek meg van a maga ára.
- Mondja meg kérem, mi a boldogság ára… - halkult el a nő hangja.
- Kérem, először mondja meg, mi a boldogság… A boldogság mindenkinek mást jelent, mindenkinek el kell döntenie, mi az az egyetlen boldogság, ami betölti az életét. A mai világban mindenki csapongva száll a boldogságok között, ízlelgetve az örömöket, de egyikben sem nyugodnak meg. Mondják ki, mi a boldogság, amire vágynak és én megmondom, mi az ára. Válasszanak egyetlen célt és tartsanak ki mellette. Tudja, méltóságos kisasszonyom, hozzánk mindenki csak egyszer térhet be…
- Csak egyet… És azt megkapom?
- Igen.
- Ha azt kérném, hogy soha ne éhezzek és ne fázzak, megkaphatnám?
- Természetesen – mosolyodott el az öreg örmény.
- Vagy kérhetném azt, hogy soha ne legyek magányos?
- Ahogy kívánja, méltóságos kisasszonyom.
- Vagy – nézett a vőlegényére -, kérhetem azt, hogy a párom túlélje ezt az esztelen háborút?
- Manapság sokan kérnek hasonlót, első osztályú túlélést tudok biztosítani.
- És ha mindezt egyszerre szeretném kérni?
- Legnagyobb sajnálatomra, akkor magasabb árat kell kérnem, de higgye el, meg tudunk alkudni.
- Akkor azt kérem… - nézett a lány a férfira – ha ön is egyetért velem… Hogy együtt öregedjünk meg. Ezért mit kell fizetnem? A fiatalságomat? A szépségemet? – rázta meg finoman a fejét, mintha még egyszer utoljára szeretné érezni hajának susogását.
- Nos, ez nem egyszerű kérés… Igen, ezek is részei lesznek az árnak, de ez még nem elég.
- Mit kell még adnom? – rémült meg a nő.
- Önnek semmit… De, ha jól értelmezem, ez nem csak az ön kívánsága, hanem a leendő uráé is, így neki is fizetnie kell. Vállalja uraságod az árat?
- Igen.
- De figyelmeztetnem kell: ezt az árat sohasem szabad elárulnia a párjának. Egyedül kell viselnie a terhet.
- Mi lenne az?
Az örmény bal kezével eltakarta a szemeit és jobbját a férfi homlokára helyezte. Ajkai némán mozogtak. A férfi szemében egy pillanatra rémület tükröződött és azt suttogta: - Ez nagyon nagy ár…
- De megéri, higgye el, tekintetes uram.
- Igen… Vállalom. De nagyon nehéz lesz.
Az örmény újra a férfi homlokához ért és újra suttogott valamit, majd hangosan folytatta:
- Ezzel a segítséggel és ezzel a bonusszal vállalja?
- Igen – mondta ki a férfi.
- Igen – mondta ki a nő is.
- Hát így történt… - fejezte be a mesélést a nő. – Kijöttünk a boltból és hazamentünk. A párom hazakísért, s amikor a kapuban kezet csókolt, vettük észre, hogy jegygyűrű van a kezemen. A legszebb aranygyűrű, amit valaha láttam. És az ő kezén is egy gyűrű volt. Akkor éreztem, hogy igazat mondott a boltos és mi már örökre összetartozunk. Megtartottuk az esküvőt és a férjem kiment a frontra. 42 decemberében, már egymástól elvágva ünnepeltük meg a Karácsonyt. Ami az után történt, olyan volt, mint egy rossz álom.
- Ne túlozzon, Kedvesem. A háborúban az ilyen előfordul. Én hazatértem. Azon a napon csak szórványosan lőttek minket, de az egyik lövedék a közelemben robbant és eltalálta egy repesz az arcomat. A felcser ellátott, bekötötte a szememet, de ez már éjszaka volt. Azt mondta, másnap reggel bevitet a tábori kórházba. De hajnalban tűz alá vettek minket… Megkezdődött a doni áttörés.
- Pokoli lehetett… Az én felmenőim is átélték azt a borzalmat.
- Túléltem… Életem legszörnyűbb és legszebb élménye volt. A szememen kötés volt, nem láttam semmit. Aki ott voltak, azoknak a legszörnyűbb élményük volt egész életükben. Ahogy tűz alá vettek minket és tudtuk, mindennek vége, elsodor minket a muszka áradat. A vakságom első óráiban kellett átélnem, amikor még minden apró nesz is ijesztő, mert nem tudni mit jelent. Amikor felfogtam mi történik, tudtam, elérkezett az utolsó napom. Egy ilyen támadást még épen sem lehet túlélni, nemhogy látás nélkül. Mondtam az embereimnek, hogy hagyjanak hátra, csak kolonc lennék a nyakukon. De ők egyhangúlag megtagadták a parancsot, hogy senkit sem hagynak hátra, főleg a karpaszományos urat nem. Körbevettek, támogattak vezettek, vigyáztak rám. A ritka pihenőkön ételt és cigarettát dugtak a számba. A kezükkel próbáltak meg havat olvasztani és a számba csepegtették. Abban a fagyos pokolban megtapasztaltam az emberi jóságot és hűséget, boldog voltam. Hogy az emberek között vannak Hitlerek és Sztalinok, de az ember a szíve mélyén mégiscsak jó. És tudja mi volt a legfurcsább? – Válaszomat meg sem várva folytatta – Hogy a szakaszomból, akik magukkal hordoztak, talán csak két embert vesztettünk. Azon az éjszakán megtanultam egy fontos igazságot: senki sem hosszabbíthatja meg az élletét, ha aggodalmaskodik miatta, de aki másokért él, megmenti a saját életét is.
- Ez a titkuk?
- A titkunk? Hogy érti?
- Ha megengedi: ha a Háború alatt házasodtak, akkor ma már legalább…
- Ki ne mondja, fiatalember! – nevetett fel az idős hölgy. – Ki ne számolja, hány évesnek kellene lennünk! Azért még nem vagyunk száz évesek, hogy kijöjjenek a polgármesteri hivatalból köszönteni minket!
- Hogy mi volt az ár, amit az öreg örmény kért tőlem, nem árulhatom el… De azt igen, hogy mi volt a bonus, azt igen. Azt ígérte, hogy amíg nem tudom megkomponálni azt a zenét, ami kifejezi a szerelmet, amit megélünk, nem fogunk meghalni. Azóta ez a dallam cseng a fülemben, minden nap megpróbálom leírni, de sohasem sikerül. Néha azt hiszem, már közelítek, de másnap sutba dobom. Van kedve meghallgatni, hol tartok?
- Ha nem fáradtság önnek…
Udvariaskodásomat válaszra sem méltatva az öregúr odaült a zongorához. Ujjaival végig simította a billentyűket, mintha memorizálná akarná, hogy melyik hangot hol találja és játszani kezdett. Nem tudom felidézni a dallamát, inkább csak az érzésekre. Még sohasem hallottam ilyen zenét: benne volt Bach áhítata, Mozart játékossága, Beethoven lendülete, Wagner ereje, Kodály harmóniája… Amikor befejezte, kőszoborrá dermedve ültem a fotelban, szentségtörésnek éreztem volna megszólalni. A csendet az asszony törte meg:
- Kedves fiatalember, segítene kivinni a csészéket a konyhába?
Amikor kiértünk, becsukta mögöttünk az ajtót és suttogni kezdett:
- Akárhogy is titkolja, tudom ám, hogy milyen árat kellett fizetni azért, hogy együtt öregedjünk meg! De sohasem hajlandó még csak bólintani sem, ha szóbahozom.
- A látását?
- Igen… Képes volt lemondani a világ összes szépségéről értem. A szerelmünkért. És vakon kellett hazatérnie a háborúból, túlélnie a hadifogságot és a börtönt. Mindig vártam rá és mindig visszatért. Hamar megöregített minket a történelem, a fiatalságunkat áldoztuk fel azért, hogy együtt öregedjünk meg. No de menjen vissza hozzá, nem azért jött, hogy mosogatás közben trécseljünk!
A szobában az öregúr még mindig a zongora előtt ült.
- Elárulta önnek a titkot?
Pillanatra nem tudtam mit válaszolni. Nem árulnám-e el az öreg hölgy titkát, hogy tudja, hogy mit áldozott fel érte a férje?
- Nem kell válaszolnia – oldotta fel a dilemmámat a férfi. – Higgye el, téved. A látásomat nem érte áldoztam fel. Ez csak a segítség volt, amit ígért. Ha nem vakulok meg, talán ott maradok a keleti arcvonalon, nem hoznak haza az embereim. Ha nem vakulok meg, talán elcsábítottak volna más fruskák, így viszont a feleségem még mindig egy fiatal leány képében jelenik meg. Tudom, az örmény mesélte, hogy egyszer egy Lajos nevű zeneszerző kereste, akinek megígérte, hogy meg fogja írni a legcsodálatosabb zenét, amit még senki sem hallott, amiben az öröm átjárja az ember lelkét, de neki nagy árat kellett fizetnie: mire elkészült a szimfóniájával, megsüketült… Engem a vakságom megtanított arra, hogy a lényeget lássam és ne ragadjak le a felszínnél.
Nem, az ár, amit fizetnem kellett azért, hogy együtt öregedjünk meg, ennél magasabb volt.
- De ezt nem árulhatja el.
- Nem, bár ennyi év után jó lenne valakivel megosztanom a titkomat. Ezért szerettem volna önnel beszélni, ön talán megért… Hiszen ön is járt a Boldogságboltban.
- Igen.
- Nos, a helyzet a következő: az adott szavam köt, hogy nem mondom el senkinek, miközben szeretném megosztani ezt az évtizedek óta őrzött titkot. Egy reményem maradt: maga még ahhoz a korosztályhoz tartozik, akiknek az iskolában irodalmat tanítottak, nem bugyuta és tetszetős gyermekversekkel tömítették az agyukat. Akkor még az irodalom arról szólt, hogy valami mélyet, valami igazat és nem egy gyorsmelegítőben felforralható élményt adjon az embereknek. Eljátszok önnek egy dallamot, azt hiszem, abból meg fogja érteni.
És újra játszani kezdett, egy gyermekkoromban hallott dallamot. Igaza volt az öregúrnak: egyszer hallottam csak, de ez az a dal, amit sohasem felejt el. Ősi, egyszerű és barbár dallam volt, a hangjegyek betűkké és szavakká álltak össze – és megértettem az öregúr titkát.
- És… Mind a kettőt fel kellett adnia? Ez volt az ár?
- Igen. És higgye el, megérte.
Ebben a pillanatban belépett az asszony egy tál aprósüteménnyel, így más témára kellett átérnünk.
Búcsúzás után lekísértek a parkba. Egy öreg lépcsőn kellett lejönnünk, a férfi tapogatva a lábával lépdelt lefelé, az asszony féltő gonddal vezette. Egy csapat gyerek rohant lefelé mellettük. Közben a dalt dúdoltam magamban, amit az öregember válaszként lezongorázott nekem:
A napfény felvidít, mikor az égre felragyog.
De sohase várd a holnapot, mert titokban izen a zord halál.
A szépség boldogít, amíg a réten száz virág.
De ha sose szívod illatát, a sötétben izen a zord halál.
Az élet oly rövid, vele eltűnnek álmaink.
De sohase szűnnek vágyaink, mert hiába izen a zord halál.[1]
Ahogy ezt a két öregembert néztem, ahogy lefele ereszkednek a lépcsőn rájöttem, hogy bölcs választás volt: lemondani a vágyakról és az álmokról a szerelemért. A szeretetért. Mert ez a kettő talán a legnagyobb érték az ember életében, de egyik sem olyan kincs, mint a szeretet.
Előzmények:
Folytatás:
[1] Szeikilosz sírverse (epitaphiuma) a legrégebbi teljes egészében fennmaradt zenei mű a világon - Szöllősy András fordítása
A mesét tartalmazó Boldogságbolt c. könyv megrendelhető ide kattintva!
A zene meghallgatható a kávémese ajánló videójában:
A borítóképért szeretnék külön köszönetet mondani Böősi Tündinek!
Gyönyörűséges, gratulálok - a magam szerény eszközével, hangommal :)