Egy Boldogságbolt-történet…
A hercegnő merev arccal ült a szalonjában, mikor bejelentették az érkezőt:
- Seingalt[1] lovag!
A hercegnő bólintással jelezte, hogy a vendég beléphet, miközben szíve a torkában dobogott. Majd egy órán keresztül várakoztatta a férfit, de nem kegyetlenségből: elővette rég nem látott szépítőszereit, hogy megpróbálja még egyszer felidézni ifjúkori önmagát, amilyen azon a csodálatos, de ezerszer levezekelt éjszakán volt.
- Hercegnőm - hajolt meg a férfi illemtudóan, azzal a kifogástalan eleganciával, ami az azóta szétdúlt francia udvarban is híressé tette.
- Üdvözlöm kastélyomban, kedves lovag. Bár asszonyi kíváncsiságom szeretné tudni, hogy miért nem ismertebb nevén jelentkezett be, ahogy a világ és én is ismertem, kedves Casanova.
A férfi zavartan lehajtotta a fejét:
- Őszentsége, XIII. Kelemen pápa legnagyobb kegyességével adományozta nekem ezt a címet…
- Nincs olyan szava, ami elviselné az igazság fényét, de ha kívánja, szólíthatom így is…
- Valamikor Casanova voltam, de megöregedtem, már más ember vagyok. Megöregedtem, a világom a francia eseményekkel[2] együtt letűnt, már csak száműzöttként keresem a helyemet, ahol meghúzhatom magam, s engedelmével, remélve kegyes engedelmet, szeretnék néhány napot önnél tölteni.
- Menedéket kér, lovag úr?
- Tudom, méltatlan vagyok rá - hajtotta le fejét a férfi.
- Valamikor nem csak menedéket kínáltam volna önnek, hanem az egész életemet. Otthont. Ön azonban semmibe vette és eltűnt, magamra hagyva egy bűnös, de mégis bűvös szerelem emlékével. - Egy pillanatra elhallgatott, alkalmat adva a férfinak, hogy válaszoljon, de látva annak hallgatását, tovább folytatta: - Minden éjszaka zokogva imádkoztam önért, és azért, ha lehet, az Úr bocsássa meg bűnömet, miközben arra vágytam, hogy még egyszer érezzem ölelését. Éltem a férjem és a gyerekeim mellett valamit, ami életnek tűnt, de közben egyfolytában lestem a híreket, amik önről érkeznek, szerelmi kalandjairól. Mindegyik ostorcsapás volt a mezítelen lelkemre, de mégis szomjasan és ujjongó szívvel hallgattam, mert mindegyik arról szólt, hogy ön még él! Ön volt az egyetlen szerelmem az életemben, pedig tudtam, hogy már régen elfelejtett.
- Hercegnőm… Nem tudok mentséget magamnak.
- Keressen, ha menedéket akar! - szólt rá a nő.
- Ön azt hiszi, hogy elhagytam és elszöktem.
- Nem ez lenne a valóság?
- Nem… Ön volt az egyetlen nő, akit valóban szerettem, aki megijesztett.
- Nincs önnek olyan ijedős híre! Az ólombörtön szökevénye nem lehet gyáva!
- Pedig az voltam, hercegnőm… Megijedtem, mert megéreztem, hogy valóban szeret és ha egy nappal is többet töltenék az ön társaságában, a rabjává válnék egy életre, s ami még rosszabb: ön is az én rabom lenne, és így lerombolnám egész életét. Megfosztanám a férjétől, a gyermekeitől, a nevétől, a vagyonától és a becsületétől, miközben semmit sem tudnék cserébe adni. Nem elszöktem, ez elöl az érzés futottam meg, gyáva módon. Tudja, valamikor egy üzletet kötöttem: lemondtam a szerelemről, hogy érosz[3] gazdag gyümölcsét leszakítsam. Sohasem bántam meg ezt az üzletet, csak, amikor önnel találkoztam.
- Hazudik, Casanova, hazudik édes és mérgező szavakkal…
- Nem vagyok méltó bizalmára, mégis becsületemre mondom, hogy így igaz.
- Azt hiszem - gondolkodott el a nő -, megfejtettem a titkát… Ön amikor hazudik, mindig őszintén teszi, lelke mélyéig hiszi, hogy igazat mond. És a szívünk bolond jószág, hinni akar és hisz is. Elhiszem a szavait, és elmém nem gondol bele, hány száz nőnek mondhatta már ugyanezt…
- Soha! Lelkemre esküszöm, hogy e szavakat még senki sem hallotta tőlem!
- Nem mondjon átkot a fejére, lovag úr! - takarta el arcát ijedten a nő.
- Kérem, higgyen nekem: e szavakat még egyetlen lány vagy asszony sem hallotta tőlem. Sohasem mondtam két nőnek ugyanazt: ha nem találtam meg benne az egyedit, amiben különbözik minden mástól, ami csak benne van meg, és kiemeli a szürke átlagból, nem érdekelt. Csak azt dicsértem benne, csak azt mondtam neki, ami igaz.
- És bennem ugyan mit talált meg? Ha még vissza tud emlékezni erre, oly sok év múltával…
- A teljességet, hercegnőm, hogy ön az, aki teljesen be tud tölteni, szellemem, testem és lelkem minden vágyát.
- Valóban így lenne? És ha most felkínálnám önnek nem csak a menedéket pár éjszakára, de a teljes életet, hogy maradjon itt, mit tenne? Ne válaszoljon, úgyis tudom… Igent mondana, szeretne engem, úgy, mint rég, és néhány nap, néhány hét múlva tovább űzné a vére, új kalandok, új asszonyok…
- Ha ezt mondaná nekem, bevallom, azonnal elmenekülnék. Már megöregedtem, ahogy az Írás mondja, kihunyt férfierőm. Talán a szerelem zsarátnokánál ön még nem látja ezt, de pár nap, pár hét után észlelné, hogy akit ön még ifjúkorában ismert meg, unalmas vénemberré vált. Legalább az ön szívében és emlékeiben hadd maradjak az, aki egykor voltam.
- Casanova… Én is megöregedtem, az én testem is megfonnyadt.
- Hazugság, drága hercegnőm, bár már erőm megfogyott, de azonnal párbajra hívnám ki, aki ezt meri állítani - kiáltott fel a férfi őszinte hévvel. - Egy nap elmúlta sem látszik meg önön!
- Hazudik, drága Casanova, hazudik, de oly édesen teszi, hogy örvend a szívem. Tudom, hogy valóban kész lenne kardot rántani és megvívni fiatalságom becsületéért… Nos - gondolkodott el a nő -, a kérését, hogy néhány napra szállást adjak önnek, éretten megfontoltam.
- És remélhetem a várt kegyet?
- Ha teljesíti a próbát, amit ön elé állítok. Régen, a bebocsájtást váró rittereknek[4] ki kellett állniuk egy próbát, most életre keltve ezt a hagyományt, önt is ez elé állítom. Ha teljesíti, menedéket kap kastélyunkban, ha nem: Isten kegyére bízzuk önt és útnak indítjuk.
- Bármilyen próbát örömmel teljesítek hercegasszonyom, de nem a menedékért, hanem hogy boldogságára legyek.
- Meglátjuk, lovag úr. A próba, amit teljesítenie kell: boldoggá kell tennie unokahúgomat ma éjjel. Boldoggá kell tennie, de sem megcsókolnia, sem férfimódra hálnia vele nem szabad!
- Megbocsásson drága Hercegnőm, ez a próba erkölcstelen.
- Miért lenne az? Nem tett boldoggá már ezernyi nőt ily módon?
- Csak olyan nőt tettem boldoggá, akiben megláttam a csodát, parancsra, érdekből, kényszerből sohasem.
- Most kénytelen lesz.
- Nem tennék boldogtalanná egyetlen leányt sem azáltal, hogy boldogságot adok neki, ezt tiltja lovagi erkölcsöm.
- Mily furcsa az ön szájából, kedves lovag az erkölcs szót hallani… Azonban megnyugtatom lelkiismeretét: nem csak asszonyi szeszélyből kívánom ezt, hanem az ő érdekében is. Az unokahúgom már túl van első bálján, és már kijelölték leendő férjét. Azt a sorsot szánták neki is, mint nekem, ahogy évszázadok óta ez a sorsa minden rangunkbéli leánynak. Szeretném azonban, hogy ismerje meg a boldogságot, hogy mit jelent nőnek lenni, mielőtt belesüppedne a szürke hétköznapi asszonylétbe!
- Egy éjszaka alatt tegyem meg mindezt?
- És nekem hány éjszakát adott az életéből? Igen, egyet. Ne feledje, ez az én kastélyom, meg tudom lesni minden pillanatban, minden szerelmes suttogását hallani fogom, minden mozdulatát látom.
- Mindezt azért, hogy betartom-e az ön által megszabott feltételeket?
- Ezért is, de azért is, mert látni akarom egyszer, hogy teszi a szépet a nőknek, hogy rabolja el a szívüket… Látni akarom hódításában egykori magunkat, és unokahúgom helyébe képzelem majd magam. Át akarom élni újra a csodát, most már bölcsebben, kívülről figyelve. Nos, lovag úr, hamarosan kezdődik a bál! Szedje rendbe ruházatát, idézze fel azt a régi világot, amit a francia események oly kegyetlenül elsodortak!
A bál felidézte az Ancien régime-et, a régi rendet, mintha kint nem tombolnának háborúk, nem lenne terror, nyomor, éhínség; mintha a menny egy darabkája szállt volna le a földre. A férfiak elegánsak, a nők szépek voltak, egyedül Casanova rítt ki kopott ünneplőjében. A hercegnő odavezette unokahúgához, s egy mozdulattal jelezte, hogy a játék megkezdődött.
- Szabad egy táncra, kisasszony? - kérte fel a férfi a lányt. Az válaszul kezét nyújtotta és kiléptek a táncolók közé.
Casanovát lenyűgözte a lány tánca: míg ő minden mozdulatában egy láthatatlan táncmesternek akart megfelelni, addig a lány ösztönösen táncolt, minden mozdulatával repült, s őt is felragadta az égbe.
- Hölgyem csodálatosan táncol - bókolt a lánynak.
- Egy olyan mestertől, mint ön, ez igazán nagy elismerés
- Félreismert hölgyem, én nem vagyok a táncnak mestere, úgy, mint ön.
- Ne hozzon zavarba! Tudom, hogy sokszor vétem el a lépést…
- Ön hölgyem, meg kell állapítanom, nem csak a bálteremben, de az életben is tökéletesen táncol.
- Ezt hogy érti? - nevetett fel a lány.
- Ön a táncban vezeti a férfit, de meghagyja neki azon illúziót, hogy a férfi vezeti önt. Aki így képes táncolni, az nem csak uralkodni tud a másikon, de még boldoggá is tudja tenni, így azt jósolom önnek, hogy boldog lesz az élete.
- És még mit állapított rólam ön, mint a női nem nagy ismerője?
- Ha megengedi, menjünk ki az erkélyre és ott folytatnám, nem szívesen hoznám zavarba.
Az erkélyen, kicsit felfrissülve így folytatta Casanova:
- A nevetés árul el legtöbbet egy nőről, elárulja, hogy milyen az öröme az ölelésben.
- És az én nevetésem milyen? - pirult el a nő.
- Aki ilyen őszintén tud nevetni, az őszintén tudja élvezni a szerelmet is. Azonban, amikor felnevet, a kezét mindig a szája elé tartja…
- Ez mit jelent?
- Hogy a neveltetése, az önre kényszerített szabályok megkötik, amíg nem tanulja meg ezeket kijátszani, addig nem lesz teljesen boldog.
- Még nem beszélt velem egyetlen férfi sem így.
- De még nem is találkozott olyan férfival, mint én! - húzta ki magát Casanova.
- Táncoljunk még, és olvasson a szívemben!
És újra táncoltak, végtelen táncokban. A férfi érezte a nő minden mozdulatát, élvezte a nő ölelését, húsának forráságát, ölelését, ahogy engedte, hogy kicsi arrébb csússzon a keze, mint amit az etikett megenged, de még a jó erkölcs határain belül. A nő testén gyöngyözött az izzadtság, ezért Casanova kikísérte a parkba.
- Azt mondják, ön ezernyi nőt boldoggá tett…
- Ne higgyen a szóbeszédnek, hölgyem, a legendám túlnőtt rajtam.
- És én akkor hányadik leszek a gyűjteményében? - nézett a nő egyszerre félelemmel és reménnyel a férfira.
- Ön más.
- Miért? Nem felelek meg a híres Casanovának?
- Nem, ön legszebb álmaimat is felülmúlja!
- Akkor?
- Önt csak boldogtalanná tudnám tenni. Ha most szeretném önt, akkor egy életre összetörném. Én mindig csak olyan nőktől fogadtam el a boldogságot, akikről tudtam, nekik is azt tudok adni.
- Újra ezt kérdezem: akkor?
A férfi és a nő ajkai már szinte egymást érintették, a lovagban hatalmas volt a vágy, hogy megízlelje a lány csókját, de uralkodott magán:
- Akkor mondja ki ön, hölgyem!
- Nem lenne helyes…
- Pontosan. Ez az éjszaka így volt teljes, az utolsó tánccal. Megköszönöm, hogy egy öreg világcsavargónak megédesítette az estéjét, és kérem, felejtsen el!
- Köszönöm, lovag úr, a táncot - bontakozott ki a lány a férfi öleléséből, illedelmesen meghajolt és visszasietett a kastélyba.
Casanova hosszan nézett utána és arra gondolt, hogy lám, vénségében is kipróbált valami újat: milyen erkölcsösnek maradni. Hirtelen azonban érezte, hogy két asszonyi kar hátulról átöleli. Ezer közül is felismerte volna a hercegnő ölelését. Megfordult, és olyan tűzzel csókolták egymást, mint akkor régen…
- Szeress! - suttogta a nő.
És Casanova aznap éjjel szerette a nőt.
Casanova alakja már az eredeti Boldogságbolt-mesében is felbukkant, majd a könyvben is különleges szerepet kapott. Ma arról meséltem, hogy vajon milyen volt az a boldogság, amit kért magának.
[1] ejtsd: szengált
[2] a nagy francia forradalom, 1789.
[3] testi szerelem (görög)
[4] kóbor lovagok