A történelem ítélőszéke beidézte a nagy nőcsábászokat, beteg kor, beteg értéke szerint eldöntse, az elsőség melyet illeti.
Az első volt a kóbor minnesanger[1]: ki istennőt és szüzet szeretett[2], de az elsőben már nem hisz senki sem, s bánatában meghalt a második.
És jött Zsigmond, király és császár, kinek ágyába éjente új leány került. De mert hódításai címének szóltak, bírái szerint garast sem ért férfiként.
És jött don Juan, a császári fattyú, ki harcban s nyoszolyán győztes vala: mindig a legszebbet szakította le, de halált aratott minden ölelése.
Végül öregúr jelent meg a színen, rizsporos paróka, csillogó kabát. Casanovaként ismerte a világ, élvezte minden virág illatát.
„Szerettem pór, polgár és nemes hölgyeket kikre unottan nézett más férfinép, de nekem királynő volt mindegyikük s csókom után a világ hódolt nekik”
Összesúg a sok bíra a pulpitus megett s egyhangú ítélet születik: ki csak pusztít és birtokol annak fenn ne maradjon neve.
De ki a húsban meglátta a lelket, öregben az ifjút, s ifjúban a tisztát, ki nem visel mezt, s szerelme magasba emel, a szeretők közt elsőség illeti.
„Badarság” - szólt az öreg „Szó-híja beszéd értéke csak gyűszűvel mérhető: szeretőm volt ezer, s kétannyi kedvesem s mi maradt végül? Könnyek és emlékek”
„Ha tudtam volna, csak egyet szeretni, nyertem volna benne ezerszer többet, mert minden gyenge tud megszerezni az igazi erő a megtartásban rejlik”
Imígyen szólt az agg budoár-vitéz, s legyintőn sírjába visszatért, nem hagyván hátra mást, mint feledett könyveket.
Imígyen a summája eme balladának: ne ezer nőben keresd ugyanazt a szépet, lásd inkább ezerszer párodat szépnek, többet ér szerelme, mint mások irigysége.
[1] Tannhäuser
[2] lásd Richard Wagner Tannhäuser c. operáját