Egy éjszaka Gyulán (1849. augusztus 13.)

Békés baráti idill volt: a nők, akik könnyű kis pletykába merültek, ezernyi apró titkot osztottak meg közös világukból, a színházról, a férfiak pedig csendben pipáztak a szoba sarkában, hosszú hallgatásokkal osztva meg gondolataikat. A ház nem volt nemesi kúria, de látszódott, hogy tulajdonosa a város egyik első embere: főorvos. Igazi polgári otthon volt.

Az író arra gondolt, hogy vajon Arany János milyen hangulatos verset tudna írni erről a boldogságról… A boldogságról, ami már festett díszletnek sem mondható. Az estéről, amikor a valóság a látszatba menekült, amikor mindannyiuk mindent megtettek, hogy ne kelljen szembenézniük az elmúlt napok történéseivel.

- Albert öcsém, tud-e kend titkot tartani? – kérdezte a házigazda. Az író pillanatnyi habozás után reagált csak:

- Bocsásson meg, még idegen nekem e nevezet.

- Pedig jobban teszi, ha elfelejti, hogy egykor Móric volt. E név ma már belépőjegy a bitófára.

- Számít ez? Így is egy halott nevét viselem. A nevem ugyanolyan halott, mint az ügy, ami eddig éltetett. A kormányzó-elnök idegen földön, Görgey meg letette a fegyvert a muszka előtt.

- De mi még élünk, s amíg az ügyért élünk, addig nincs veszve a szabadság szelleme!

- Bárcsak így lenne. De az elébb azt kérdezte, tudok-e titkot tartani? Benke Albert, aki most már vagyok, halott, s ki tudna jobban titkot tartani, mint az, aki már elhagyta ezt az árnyékvilágot?

- Ma este még egy vendég van a házamban, vagy inkább mondhatnám, nem is vendég, hiszen otthonába jött.

- Csak nem Ferenc?

- De igen! Nem kérem esküvését, hogy titokban tartja, tudja, milyen súlya van most ennek a névnek, a nemzet első zeneszerzőjének.

- De hogy jutott le eddig, keresztül a muszka és német seregeken?

- Kegyelmedék is átkocsiztak a cár hadain, neki sem volt nehezebb.

- Kérem, hadd láthassam!

Rudolf, Erkel Ferenc testvéröccse felállt és a ház hátuljába vezette vendégét, ki egykor a Jókai Mór nevet viselte.

Amikor benyitottak a titkos szobába, a zeneszerző felállt s megölelte az írót.

- Te itt…? Otthagytad Pestet?

- Igen… De csak rejtekben. Látnom kellett, mivé lett az a csodálatos márciusi nap, amikor a te szavaid és az én zeném egyesült a szabadság csodálatos ünnepében.

- Ott álltam a Nemzeti színház deszkáin és cserbenhagytak a szavaim, de a te zenéd, a Hunyadi és a Himnusz mindent elmondott helyettem is. És most mindez semmivé foszlott. Legszívesebben magam ellen fordítottam volna fegyverem… Csak Kiss Ernő óvó szava fogta le kezem.

- Ne tedd! Neked még élned kell! Vezetőink börtönben vagy külhonban, polgáraink börtönben, s ki tudja, hányan állnak majd sortűz elé, vagy bitófa alá. Kevesen maradtunk, s nekünk, akik még élünk, kötelességünk életben maradni és dolgozni, mert az idők fordulásával újra ránk virradhat még a szabadság hajnala. És addig, ahogy egykor az ótestamentumi prófétáknak, nekünk, művészeknek is tartanunk kell a lelket a nemzetben! Neked az írásaiddal, nekem a zenémmel.

- Azt mondod, egyek vagyunk a múzsák szolgálatában, de emberi voltunkban különbözünk: én tarokkot játszom, te sakkozol. Én Fortuna kegyében bízom, te a türelmes stratégiában. Engem a múlt év márciusában elragadott a hév, úgy éreztem, mindent megnyertünk, s most, hogy vesztettünk, úgy érzem, minden elveszett. Te meg csendben vársz, és a zenéddel minden honfiú fülébe súgod: él még a nemzet!

- Fogjuk mi még együtt énekelni a Himnuszt és hallgatni a Hunyadit.

- És azt a sok csodás művet, mit szellemed formálni fog. Adná a Gondviselő Úr, hogy egyszer közösen alkothassunk!

- Amen, barátom! Fogadd meg most előttünk, hogy bármit is hoz ránk a fátum, nem halunk meg addig, amíg közös művünk meg nem születik!

- Életre fogjuk kelteni a szabadságért való küzdelmünket, a cudar idők elmúltával – tért vissza a remény Jókai hangjába: hetek óta először érzett valamit, ami hasonlított a lelkesedéshez. Még hosszan beszélgettek, de csak félfüllel figyelt a többiekre: agya rejtekeiben már gyülekeztek a szavak és történetek hadrendjébe kezdtek állni.

Az álmodozás percei voltak ezek a nemzet éjszakájának közepén. Ezek az álmok adtak erőt nekik, hogy várni - és alkotni tudjanak.

Jókai 1851-ben adta ki a forradalomról szóló könyvét, a Forradalmi és csataképek 1848. és 1849-ből címmel.

Erkel hosszú hallgatás után 1861-ben mutatta be legszebb nemzeti operánkat, a Bánk Bánt.

Közös művüket, a szabadságharcról szóló operát, a Dózsa Györgyöt, a Kiegyezés évében, 1867-ben mutatták be.

#Gyula #Jókai #JókaiMór #Szabadságharc #Világos