A Boldogságbolt: a könyvben megjelent, Visszaadott boldogság előzménytörténete
- Jó estét - mondta a férfi.
- Isten hozott - mondta a nő. - Pakolj le a szobájában és addig megmelegítem a vacsorát.
- Köszönöm - mondta a férfi.
A vacsora bőséges és finom volt, érezni lehetett, hogy a nő szívvel készítette. Sok mindenről szó esett, a férfi útjáról, a munkáról, ami a faluba hozta, arról, hogy hideg, decemberi éjszaka várható.
- Remélem, kényelmes lesz az ágy. Nagyon fáradt vagy?
- Igen, de azt hiszem, még egy kicsit olvasok elalvás előtt.
- Ha van kedved, nézhetünk egy filmet is. Az Amadeust adják. Azt hiszem, az olyan film, amiről azt mondtad, hogy szereted.
- Ha nem zavarok.
- Ha zavarnál, nem kérdeztem volna.
Jó volt együtt filmezni. Távol ültek le egymástól, illedelmesen, még kinyújtott karral sem érték volna el egymást, mégis, ahogy közösen nevettek, közösen figyelték a filmet, közösen dúdolták a dallamokat, különös intimitás szállt le a lelkükre.
Amikor este felálltak, a férfi jó éjszakát akart kívánni az asszonynak, de amikor hozzálépett, önkéntelenül is átkarolták egymást és csókot adtak egymás arcára.
- Bocsáss meg - mondta a férfi.
- Én is hibás vagyok. Nem hozzám jöttél, hanem a faluba dolgozni. És én örömmel adtam neked szállást, hiszen már évek óta nem látjuk egymást. De ahogy akkor sem történt semmi sem, most sem fog.
- Nem történt semmi sem - bólintott a férfi. - És így volt jó.
- Így lesz jó most is. Ha történne, a rabod lennék és te az én rabom. Idekötnélek. Még ha el is tudnál indulni holnap, egy részed örökre itt maradna. Neked van egy más, egy igazi életed, aminek nem lehetek a része.
- Az eszemmel tudom, hogy igazad van. De valahol mégis ott sündörög bennem a kisördög, hogy mi lenne, ha? Azóta sem tudlak kiverni a fejemből.
- És még te nevezed magadat az ész vezérelte embernek, és én vagyok az érzelmes nő!
- Talán pont ezért… Én az eszemmel tudom, hogy hiába vágyódom rád, soha nem fogod akarni, soha nem fogom megtenni. Te meg érzed, hogy veszélyes játék lenne, ezért még gondolni sem mersz rá. Tudom, hogy értelmetlen, de egyben esélytelen is lenne, hogy ma éjjel bármi is történjen.
- Esélytelen? Honnan tudod?
- Ha akkor nem történt semmi, amikor fiatalok voltunk, miért történne most, amikor már érettebbek és bölcsebbek lettünk?
- Logikus feltételezés - nézett a nő a férfi szemébe - de engem az érzelmeim vezetnek, nem a logika. Kihalt volna az emberiség, ha a szex a logika függvénye lenne.
- Nos, azt hiszem, ma sem jutunk tovább a megoldáshoz… Holnap nehéz napunk lesz, feküdjünk le. Megpróbálhatnálak rábeszélni, ha elég őrült lennék, de akkor nem érne semmit sem az egész. A szerelem, ha csak rábeszélésre lép előre, nem szerelem, csak erőszak a sorson. Ha akarnád, ahogy nem akarod, veszélyben lennénk.
- És te akarod? - kérdezte a nő.
- Szeretném.
- Az nem ugyanaz?
- Nem. A vágyaimról nem tehetek, azt az ember szíve táplálja, de az akaratomért felelek, azt az ész diktálja. A szívem mélyén nagyon szeretném, de az eszem azt mondja, hogy nem szabad.
- Akkor maradjunk ennyiben. Jó éjt… - nem fejezte be a mondatot, nem tudta, hogy szólítsa, milyen néven a férfit.
- Jó éjt! - Köszönt el a férfi, és bement a szobájába.
A férfi nehezen aludt el és nyugtalan volt az álma. Magában az időváltozásra fogta, nem merte bevallani, hogy a gondolatai a nő körül forognak.
Nem tudta, hány óra volt, de már jóval elmúlt éjfél, amikor kintről neszezést hallott. Úgy érezte ki kell mennie, egyszerűen látni akarta a nőt, még ha csak egy árnyként is a sötétben, ha nem is történik semmi sem, ha szemrehányást is kap ezért: tudta, hogy egyetlen pillanatot sem szabad elpazarolnia, egyetlen pillantást sem, hiszen ki tudja, mikor találkoznak újra. És hogy egyáltalán…
A nappali üres volt, a neszek már a konyhából jöttek, de amikor oda ért, már ott se volt senki. A kamrában kell lennie, gondolta a férfi, de oda már nem akart utána menni, ott csak intim közelségben férne el két ember, inkább a konyhapultra támaszkodva várta. Mit keres egy nő a kamrában az éjszaka közepén? Az egész olyan logikátlan volt, mint egy álom.
Amikor belépett a nő, először nem vette észre a férfit a sötétben: csak a kandallóban izzó hasábok rajzolták ki szoba vonalait. Egy hálóköntös volt rajta, amit még sohasem látott a férfi: még sohasem viselt intimnek nevezhető ruhadarabot a nő, amikor ő is ott volt. Csak akkor vette észre, amikor mellé ért: halkan sikoltott, de nem lepődött meg, mintha tudattalanul várta volna, hogy ott legyen a másik. Most a férfin volt a meglepődés sora: a nő kezében egy üveg bor és két üvegpohár volt. Óvatosan lerakta az asztalra majd felvett egy mécsest és a férfi kezébe adta: - Fogd meg!
A férfi engedelmeskedett s a nő kioldotta a hálóköntösét, s hagyta, hogy lecsússzon a földre. A férfi képtelen volt megszólalni, csak átölelték egymást és percekig egymás szemébe néztek. A kandallóban egy hasáb lángra kapott és vörösre festette a nő arcát és haját, mintha egy pogány vallás tűzistennője lett volna. A végén a nő kibújt a férfi öleléséből, bort töltött és az egyik poharat a férfi felé nyújtotta. Szótlanul koccintottak, majd kézenfogva a férfi szobájába mentek. A nő lefeküdt az ágyra és a férfi meggyújtotta a mécsest: meglátta a nő meztelenségét, a szerelemre kinyílt testét.
Amióta ismerte, ezerszer elképzelte ezt a pillanatot, de a nő ezerszer szebb volt, mint álmaiban. Legszívesebben rávetette volna magát, de nem bírt betelni a nő látványával. Minden másodpercet, minden pillanatot be akart fogadni. Olyan régóta várt erre a pillanatra, hogy el sem hitte…
A nő szemét behunyva csak ennyit kérdezett: - Szeretsz?
- Szeretlek - válaszolta a férfi és ráhajolt a nőre. S ezen az éjszakán ezer és ezer szóval, érintéssel és öleléssel mondták el egymásnak ezt az egyetlen szót, ami talán a legfontosabb, amit az ember kimondhat. S úgy érezték, ahogy eggyé váltak, a világban minden a helyére került. Már pirkadt az ég alja, amikor elcsendesült mindkettejük vágya, egymást átölelve aludtak el, meztelen bőrük összesimult. A férfit érezte, hogy szinte égeti a nő testének forrósága. Néha ránézett, az ablakban egy mécses égett, nem tudta, mikor gyújthatta meg a nő, s a remegő fény festménnyé változtatta a nő vonalait.
A férfi reggel egyedül ébredt. A világ elcsendesedett, hó borította a tájat. A nő a konyhában reggelit készített, már újra olyan ruha volt rajta, ami azt sugallta: ne közelíts! „Noli me tangere!”[1] - gondolta magában a férfi.
- Jó reggelt! - köszönt rá a nő, ugyanazzal a hangárnyalattal, amivel mindig szólt hozzá. - Kérsz kávét?
- Igen, köszönöm - válaszolt a férfi, majd nehezen találva a szavakat, megpróbált beszélni arról, ami történt, de csak ennyit tudott mondani: - Az éjjel…
- Mi történt az éjjel? - kérdezett vissza szenvtelen hangon a nő. - Jól aludtál?
- Igen, nagyon szépet álmodtam. Rólad.
- Akkor ne mond el. Más az álom, és más a valóság. Van, ami van, és van, amit szeretsz… - Majd egy pillanat múlva hozzátette: - Kedves.
Csendben fogyasztották el a reggelit, a férfi került minden témát, ami az éjszakai „álmára” utalt volna.
- Köszönöm a finom reggelit… - állt fel a férfi. - Ha szabad a fürdőszoba, mennék borotválkozni.
- Persze - bólintott a nő. - Addig elpakolok.
- Ne segítsek?
- Nem kell, menj csak, egyedül könnyebb.
A férfi borotválkozás közben a nőre gondolt, s azon bosszankodott, miért nem előző este szabadult meg borostáitól? Ha csak álom is volt… Akkor is megérdemelte volna, hogy sima arccal fogadja.
A nő lépteit hallotta a nappaliból, amint a szobájába ment. A férfi kezében megremegett a borotva: ha most nem balra fordulna, hanem jobbra és belépne hozzá… De a férfi tudta, hogy erre hiába várna. Egy vércsepp lassan a mosdókagylóba cseppent.
Amikor kilépett a fürdőszobából, szembejött a nő:
- Megvágtad magad, vérzel.
- Igen. Szokatlan helyen van a lámpád, rossz szögből jött a fény.
- Sajnálom, magamhoz méreteztem, te meg egy fejjel magasabb vagy. Várj, letörlöm.
A férfi összecsomagolt és elindult, de az ajtóból még visszafordult:
- Kérhetek valamit?
- Igen?
- A szobámban van egy mécses… Ott hagynád esetleg, amíg visszatérek? Olyan szépet álmodtam a fényénél.
- Vissza fogsz térni? - remegett meg alig észrevehetően a nő hangja.
- Ha visszavársz…
- Ott fog várni… A mécses. Még egy vihar sem tudná onnan kizavarni. De most indulj, és ne nézz vissza. Az álmok csak megrontják az életet. - mosolyodott el a nő.
Ahogy a férfi eltűnt a sarkon, a nő egy régi karácsonyi dalt kezdett dúdolni magában: „egy lenge álomkép csupán…”
[1] ne érints engem! (latin)
Köszönöm Török Tündének