Scanának, az erdőtündérnek fájt a feje, érezte, hogy valami rossz közeledik. A napfény harapott, az erdő fái némán susogtak, a tücskök elhallgattak, az élet elbujdokolt. Nekiindult, hogy körbe nézzen az erdejében, de alig lépett kettőt, egy madárka holttestét vette észre a lába előtt. Nem volt rajta semmi seb, semmi sérülés, nem macska vadászta le, nem ragadozó zsákmánya lett: egyszerűen csak eltávozott belőle az élet. Elröppent, mintha érezné, hogy itt nem látják szívesen.
Scana lehajolt, hátha tündér-érintése életet lehel belé, de a kis tetem már nem mozdult. És, amikor felpillantott, látta, hogy nincs egyedül: egy katona állt előtte. Az idegen köszönés nélkül nekiszegezte a kérdést:
- Nem tudja, merre van az egységem?
A tündér megrázta a fejét: - Nem tudom. Miért keresi őket?
- Milyen kérdés ez? Hát természetesen azért, hogy csatlakozni tudjak hozzájuk és folytatni tudjam a harcot.
- Milyen harcot?
- Hát természetesen a jó harcot, az igaz ügyért.
Scana szomorúan nézett a férfira:
- Minden háború jó és nemes célokért indul, minden katona úgy gondolja, hogy az igaz ügyért harcol, de végül csak halál és pusztulás marad.
A férfi vállat vont: - Ez a háború… A fontos, hogy megvédjük a hazánkat. Ez a harc most a jövőnkről szól, arról, hogy megmaradunk-e.
- A háborúk soha nem döntenek el semmit sem. A nemzetek is olyanok, mint az emberek, mint amikből állnak. Vannak fiatal nemzetek, melyek bár még gyengék és kicsik, mégis növekszenek és erősödnek, s vannak, amelyek bár erősek és hatalmasok, de érzik, hogy már öregszenek és előbb-utóbb legyűrik őket a fiatalok. Ők szoktak háborút indítani, reménykednek, hogy vissza tudják fordítani az idő kerekét, ha győznek. De ha az első harcot meg is nyerik, a másodikat, a harmadikat, a negyediket vagy Isten tudja, hányadikat, elveszítik, mert a háború csak a gyengeség jele. Ha valóban erősek lennének, akkor harc nélkül is győztesek lennének.
- Hagynunk kéne, hogy az ellenség legyőzzön minket?
- Ha valóban az igaz ügy a tiétek, ha valóban az élet oldalán álltok, még akkor is ti győztök, ha legyűrnek titeket, de ha a halál oldalán álltok, akkor is alul maradtok, ha ti maradtatok talpon a küzdelemben.
- Nem szoktam ezen gondolkozni. Ha azt mondják, menjek előre, előre megyek, ha azt, hogy visszavonuló, akkor hátra, ha rám fognak egy fegyvert, akkor lövök, hogy én maradjak életben.
- Ti emberfiak… Ha elkezdenétek gondolkozni, nem lennének háborúk.
- Azt akarod, hogy hagyjam abba? Hogy dobjam el a fegyvert és az egyenruhát, és maradjak itt ebben a különös erdőben?
Scana megrázta a fejét: - Úgysem tennéd meg, hiába kérném, hiába éreznéd, hogy ez lenne a helyes.
- Akkor?
- Segíts nekem eltemetni ezt a kismadarat.
A férfi csodálkozott, de elővette a kését, és ásni kezdett vele. Mikor már elég mély volt, a tündér finoman belé helyezte az apró tetemet és azt suttogta: - Aludj madárka, álmodj szépeket!
És könnyei a kicsinyke sírra hullottak.
- Miért siratod? Csak egy állatka volt, nem is tudta, hogy él.
- Bármi és bárki is hal meg, belőlem is meghal egy rész.
- És miért sirattad meg, miért locsoltad meg a könnyeiddel?
- Hogy egyszer életté váljon a halál.
- Az sohasem jön el… Mennem kell. Harcolni. Ölni és meghalni.
- Menj, tudom, úgy sem tudlak visszatartani. De ha vége lesz a háborúnak, minden háborúnak, ebből a sírból is új élet fog születni. Addig meg… - hallgatott el a tündér.
- Addig?
- Addig haladni fog a világ a maga buta és pusztító útján.
- Akkor hiába tévedtem ide, mennem kell a sorsom után.
- Nem, nem volt hiába - mosolyodott el a tündér - : egy tenyérnyi földdarabon békét teremtettél.
És egy dal még ajándékba Tündétől: