Azokban a napokban, amikor a tél erejét megtörte a tavaszi napsugár, Scana kicsit tavasztündérré változott, hogy eltakarítsa a fagy nyomait és egyenként megsimogasson minden fűszálat, bátorítva őket, hogy nemsokára újra eljön a kikelet és az élet. A legszebb öröme azonban a hóvirágokban volt. Mikor mindennel végzett, kifeküdt a rétre, természetesen vigyázva, hogy tündérszárnyacskái ne legyenek sárosak, s hagyta, hogy a napfény lassan átjárja a lelkét.
Nem tartott sokáig nyugalma: hamarosan lépteket hallott. Bosszúsan összecsücsörítette az ajkait: ezek az emberfiak mindent elrontanak, amit csak tudnak. Letörik az ágakat, letépik a virágokat, összezavarják a csend harmóniáját.
Ez az ember azonban más volt: vigyázva lépkedett az úton, elhajolt a fák ágai elől, a virágokat csak a szemével érintette, s mindeközben fájdalmas csend áradt belőle. Scana a fűben fekve leste, s közben megsajnálta.
- Hahó emberfi! Mit keresel erre? – köszönt rá barátságosan.
A férfi illemtudóan lesütötte a szemét, s nem leste meg a tündér szépségét.
- Üdvözöllek, erdő úrnője! Bocsáss meg, hogy megzavartalak, csak gondjaim űztek erre, előlük menekültem, s kerültem ide.
Scana elmosolyodott:
- Nem kell lesütnöd a szemedet, aki tiszta szívvel és jó akarattal érkezik az erdőmbe, mindig szívesen látom.
- Bocsáss meg, úrnőm, de félek, megzavarna szépséged, ezért nem tekintek rád.
Az erdőtündérnek jól esett a dicséret, hogy szépsége ilyen hatással van a vándorra, de furcsállotta is: eddig még nem fordult elő, hogy egy emberfi vagy emberlány ne leste volna meg, ha alkalma nyílt rá.
- Nem kell félned, nem foglak megbűvölni. Meséld el, mi az a gond, ami miatt ide vezetett a sorsod.
- Azt hiszem, szerelmes vagyok… - tért a tárgyra az utazó.
- Hát… - tárta szét szárnyacskáit a tündér – ez olyan baj, amin még a tündér-bűbáj sem segít. És a másik nem szeret viszont?
- Nagyon szeret… Épp ez a félelmem, hogy én vajon tudom-e úgy szeretni? Ha hozzá megyek, mindig feldíszíti a házát, megszépíti a testét és megfényesíti a lelkét. Én azonban csak megjelenek, és arra gondolok közben, hogy vajon az én szeretetem is ilyen igaz-e?
- Ezt csak te tudhatod. És nem csak tudnod kell, hogy szereted-e, de döntened is kell, hogy akarod-e szeretni és mered-e úgy szeretni, ahogy ő szeret téged. Jó voltál az erdőmhöz, hát én is jó leszek veled. – E szavakkal felállt a tündér. – Nézz rám! Szépnek látsz?
A vándor ránézett Scanara és így felelt: - Szép vagy, talán szebb is mint a kedvesem, de te önmagadnak és az erdőnek vagy szép, mindenkinek, akit arra méltatsz, hogy meglásson, de a kedvesem nekem szép, ezért ő tetszik nekem.
- Kedves is hozzád? – faggatta tovább a tündér.
- Kedves is…
- Akkor most hunyd be a szemed és gondolj rá!
A férfi lehunyta a szemét és a kedvesére gondolt. A tündér hagyta, hogy a lelke rezonáljon a vándoréval, s felvette az ismeretlen nő alakját. – Nézz rám újra!
A férfi elhüledezett: - Te… Ön…
- Felvettem az alakját: ilyennek látod őt, hiszen mindig kedves hozzád és mindig szép akar lenni neked. De most figyelj! Megmutatom, hogy milyen lesz, amikor egy borzalmas nőszemély lesz, rosszkedvű, amikor nem a szeretet, hanem a keserűség tölti be a szívét, amikor megfárad már ahhoz, hogy szép legyen neked – szólt Scana, meglibbentette a szárnyait, és a vándor előtt egy vén és rút boszorkány állt.
- Nos – folytatta a tündér - , most mit érzel? El akarsz futni és többet sohasem látni? Mit tennél, ha valóban így állna előtted?
- Akkor… Ha te lennél ő, odalépnék hozzá és átölelném.
- Nem riasztana el, hogy ilyennek látod?
- Riasztana, de arra gondolnék, hogy valamiért eltűnt a szépséges és jóságos énje, s segítenem kell, hogy elmúljon fölüle a keserűség és újra boldog legyen.
- Nem ijesztenének karmai, amiket beléd vájhat, vasorra, amivel keresztüldöfhet, páncélöve, amivel elzárja magát előled?
- Jobban ijesztene, ha egyedül maradna és nem tudná kivel feloldani szomorúságát.
- Nos, akkor megválaszoltad a kérdésedet: nem az a szerelem, ha a másikat a legszebbnek, legkedvesebbnek, legjobbnak látjuk, hanem az, amikor épp nem tudjuk szépnek, kedvesnek, jónak látni és mégis mellette akarunk maradni. Akkor már nem a boldog pillanatokat szeretjük benne, amiket megélhetünk vele, hanem valóban őt, a másikat, az embert. És ez a szerelem nem csak az igazi, de soha el nem múlik. Akkor jobbá válsz az ő jóságában és boldoggá leszel boldogságában. No, menj, emberfi és vidd el a tündérek titkát a szerelembe is!
A férfi boldogan hazaindult, s bár hálás volt Scananak, sohasem kereste vissza az utat a bűvös erdőbe.
A képet köszönöm Tike Esthernek!