Mint egy vesztett szerelem emléke, olyan az ajkamon Erdély, a neved. Mint egy tündérkert, hová mindig vágytam, mesekönyve a tűnő boldogságnak. Kamaszkorom legszebb ősze volt, s most, hogy hajam deresbe hajol, mindennap s minden éjjel, idézlek téged, mint énem igaz és jobbik része.
Múlik az idő, s vele halok én is, de amit adtál nekem, tudom örök, ahogy örök minden hegy és folyó, ahogy a városok házai között visszhangzik a múlt, s nem halkul el az igaz szó.
S nem veszítlek el, míg megmaradsz szabad, szabadságodban örökre enyém, sodorhat minket bármerre a sors.
És egy zene a vershez: