Barátomnak, Orovec Valériának
Ne hidd azt, hogy a várost látod, annak legfeljebb felét; mert e név: „Esztergom” valójában két várost takar… Az egyik gyár, utca, csillogó üzlet, míg a másik, az igazi, a mélyben él, mint csigaház őrzi a múlt emlékét.
Itt áll a palota, hol Mindszenty őrzött Istent és hazát - de ma már üresek a falak, a bíboros - nem zászlósúr -, Budán él.
Itt vár, hol Sarolt szülte Vajkot, ki országot épített jézusi hittel, ám pogány büszkeséggel; de hol van már a krisztusi királyság, melyről Szent István egykor álmodott?
Ki zengi már Balassa énekét, ki vérén akart venni egy teljes pátriát? Ma a „haza” csak lájk és megosztás, nincs ki érte életét áldozná…
És hol van Sobieski János, ki e földbe keresztet döfött? Vallván, hogy csak a küzdés miénk, de a győzelem mindig Istené?
Babits bús versét kántálja téli szél, ősz és tavasz között alliterál, aggódva rímel jelenre a múlt, futván jövendőt, mint Jónás Adonájt…
Itt állok, látván a jelent, érezve a múltat, s keveredik bennem e kettős való, a folyó, mely ma már határt jelöl de szívem érzi, e kettő egész.
Itt e város, mely egykor az ország középpontja volt - körzővel húztál köré hazát, szíve titokban dobban a föld alatt, mint vesztett szerelem, örökké szívemben él.