Fejér László képeihez készült verseim, Török Tünde hangján
A táj, a virág
út-halál:
életed hófehér pálcika
Damoklész-füszálak között
sorsod vesszőfutás.
Árnnyá válik minden szín
mely máskor oly vidám.
Kicsiny vagy és mégis élsz
kerget, de el nem ér a halál
futásod jövőbe dermed
s arcodba magam látom én.
Másnak e hely maga a Balaton, turistazsivaj, nyári illatok, képeslapra illő templomok, csókízű napsugarak…
Én azonban a csendet keresem, a tájat, mit elkerül a nagy tömeg, keresem az életet, mely élni akar, aminek csak része, nem lényege az ember.
Én e község titkát keresem, csendes dombokat, völgyeket, a sárga utat, mely varázslóhoz nem, de önmagamhoz elvezet,
a színeket, mit mobillal fotózni nem lehet,
nem láthat meg a figyelmetlen szem,
csak az érzékeli mindezeket,
aki szívében hordozza a csendet.
Szerelem virágok csokorba kötve, vázába rakva, szépen elrendezve, megvágva száruk, élettelenek, fáradtan hullanak szirmaik…
Fásulttá váltak színeik, mint az elmúlt szerelem, a férfi ki adta, messze, nincs már helye az asszony szívében.
Az asszony sem gondol szerelmére, a csokor az asztalon elfeledve áll, nem vágyik másra, csak a csendre. Virágon, asszonyon: idő a halál.
Csak még egyszer telnének meg élettel szirmaim! Vágyja a tulipán. Csak még egyszer érezném a szerelem tüzét! Vágyja a nő talán.
Fáradt tulipánok elfeledve,
várnak csendben egy új életre…
Talán egy új szerelemre?
Heródes, a nagy király, hősi pózban áll, hiszen ő a nappal és az éj, aki naggyá tette Izráélt.
Nincs király ki zsarnoknak tartaná magát, nincs ember, ki rossznak mondaná magát, mindenki minden tettére felmentést talál, s csak a jótettekből ír krónikát.
Heródes kezében kard, vállán királyi palást, egy uralkodó ilyennek látja magát, s feledi a vért, mi piroslik ujján.
Mit számít egy após, fiú, feleség? A holtaknak ki hallja történetét? A Betlehemről csak pár halász mesél, de áll a Templom, s a királyi vár.
Nem beszél majd senki, a vérről, mely öntözte e földet, az elégetett ifjak hamuporát, már rég elfújta a szél…
Mert minden felett győz a propaganda, az ismétlés megtermi igazát, csak a hatalom szava szent, minden más hazugság.
A sarokban azonban kukacok készülődnek,
hogy felfalják a zsarnoki önámítást,
kit ma imádtak, holnap majd átkoznak,
de a csendes szó örökre fennmarad.
Mások itt a színek, más itt az élet, még az aszfalt is másképpen tükrözi a napot, Kalifornia, rólad álmodok, aranyra festem a falombot, itt az leszek, ki csak akarok, az út mentén erre ballagok…
Aztán felébredek,
valós életembe,
hisz itt vagyok otthon,
mint szürkült világ
színező festője.
A naptár őszre jár, kitarkult a táj, a fa csalódottan öleli az eget, de tudja, reménytelen e fásult szerelem.
A fa nem tudja mit akar: zöld hajtásra virágot vált, s a szirmot gyümölcsre cseréli, hogy pazarlón földre ejtse mindet, tél halálra váltva életet.
Csak a fagyöngy örök, a szép élősködő, mely a fa ágán idéz fekete napot.
Ki tudja, hogy ha eljön értem a halál, letarol virágot, levelet, mi lesz örökségem, mi lesz fagyöngyöm, mely nekem hasztalan gyötrelem, más azonban csak ezt látja bennem…
Fagyöngy-sorsot idéz e tarka őszi táj…
A lány az ablakon kitekint, a kapu nyitva, kedvesére vár, a világra szeme szerelemmel néz, színekkel telik meg a táj:
arannyá válik az út, mely hozza kedvesét, a kiszáradt fán nyílik a virág, szivárvány űz esőfelleget, még a felhő is mosolyogva néz.
A szerelem tán nem más, mint öncsalás, rútat szépnek, fásultat kedvesnek lát, színt ad a színtelennek, a holtnak életet: nem más csupán, mint önámítás.
Bolond az, ki érzelemre cseréli a filozófiát!
Az ablakban azonban
mást mond e színes világ:
Bolond az, ki nem szeret, neveti a leány!