Anyám éjszaka sokszor felriadt, hajnalban kísértette régi emlék. Egy kocsi jött apámért, s börtönbe vitte.
Anyám álma nyugtalan, kísért a múlt, hogy apámat elragadják, hogy börtön és verés vár reá.
Gyermekként féltem anyám álmait, hisz ő volt az erős, ki gyermeke álmát óvja, hát hogy legyen őr, ki a magáét sem tudja megvédeni?
Anyám álma nyugtalan, hiába múlt fél évszázad már, álmát elvitte a fekete kocsi örökre, a múlt a félelmet lelkünkbe égette.
Anyám álma nyugodt: meghalt, testét lepedő fedi, arca szép, mint ki alszik, a fekete kocsi álmát többé nem rabolja el.
Anyám arca kisimult, mint ki már Istenre néz. A fekete kocsi érte jön: hamvait temetőbe viszi, ott várja már a Feltámadást.
Emlékszel, Anyám, gyermekként dalod űzte el az éjszaka félelmeit?
Most kérlek, énekelj újra nekem, hogy tudjam, a halál sem félelmetes.
Hogy a hit, mire tanítottál igaz, hogy a gyengeség fél csak bennem, s nem hagysz magunkra sosem.
Minden megjelentetett nehézség ellenére érzem, hogy gyönyörű gyermekkorod volt! Valamit nagyon jól tudott és tett édesanyád, légy hálás érte, és nagyszerű felismerés volt részedről, hogy őt választottad (kinek szüless meg)!