Anyám éjszaka sokszor felriadt, hajnalban kísértette régi emlék. Egy kocsi jött apámért, s börtönbe vitte.
Anyám álma nyugtalan, kísért a múlt, hogy apámat elragadják, hogy börtön és verés vár reá.
Gyermekként féltem anyám álmait, hisz ő volt az erős, ki gyermeke álmát óvja, hát hogy legyen őr, ki a magáét sem tudja megvédeni?
Anyám álma nyugtalan, hiába múlt fél évszázad már, álmát elvitte a fekete kocsi örökre, a múlt a félelmet lelkünkbe égette.
Anyám álma nyugodt: meghalt, testét lepedő fedi, arca szép, mint ki alszik, a fekete kocsi álmát többé nem rabolja el.
Anyám arca kisimult, mint ki már Istenre néz. A fekete kocsi érte jön: hamvait temetőbe viszi, ott várja már a Feltámadást.
Emlékszel, Anyám, gyermekként dalod űzte el az éjszaka félelmeit?
Most kérlek, énekelj újra nekem, hogy tudjam, a halál sem félelmetes.
Hogy a hit, mire tanítottál igaz, hogy a gyengeség fél csak bennem, s nem hagysz magunkra sosem.