Édesanyám halálára
Meztelen fekszel előttem, Anyám, testedet csak egy lepedő fedi. Gumicsövek polipja szorongat, gépek pumpálnak életet beléd.
Ajkad szótlan, bár látom rajtad, szólnál, arcodat oxigénmaszk fedi.
Apámmal állok melletted, némán szép a perc, ahogy kezünket fogod, s alig-mozdulattal áldasz meg, férjed, fiad. Engem.
Szürkült arccal fekszel előttem, Anyám.
„Meghalt. Beállt a halál" szemlesütve mondja orvosod.
Mint ki alszik, behunyva két szemed. A pap időtlen szavakat mormol feletted, apámmal elkapunk egy-egy szót.
Imádkozunk.
A pap megáld, mint egy apa, ki gyermekének így kíván jó éjszakát, hogy angyalok vigyázzák álmát.
Kint átzöldüli a hajtás a barna rögöt, minden él, Húsvétra készülőn; de a Te arcod, szürke már, Anyám.
Meghaltál, - de hamis e szó, mert tudom, élsz, örökké!
Istenben, s bennem is.
Mert gyermekként őszülő erdőbe Te vittél el, Te mutattad meg, hogy a télre tarkulással készülnek a fák, hogy az elmúlás szép lehet.
Te mutattad meg nagymamám sírjánál a vénülő diófát: héja vékony, íze fűszeres.
Te tanítottad meg, hogy vasárnapi ebédnél, a grízgaluska milyen finom lehet.
És Tőled tudom azt is, hogy „Rue Cujas sarkán egy kissé lejt a járda.", hogy szerelmes szíved ott járt apámmal.
Fekszel előttem, holt-szürkén, Anyám.
Pár perce még éltél.
Elmentél, előre Istenhez.
Sorsod már nem csonka: beteljesedett.
De mielőtt végleg elmennél, innen, e földi sorsból üzenem Neked:
a hanga-virág ablakod alatt, mit óvtál és szerettél, oly dúsan virágzik, mint még sosem.
Neked.